Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Kulcsár Ferenc: Egy pokolöklendék „kútmérgező förmedvényei” (esszé)
Kulcsár Ferenc szívben nincsen „sem harag, sem féltékenység, sem bosszúvágy, nem gyűlöl és nem veszít el senkit“. Ezért szép és fényben fürdő a kozmosz, s maga a földi lét: ezért „sugárzik a Nap életadó meleget, költi ki a csírákat, növeli a fákat, simogatja a sütkérező állatokat, ragyogtatja a hegyeket, a vizeket s a kihalt pusztaságok szikláit is. Mindezek az Atya szolgái, örömmel teljesítik kívánságait (...) Az Atya szava szól bennük, ők értik ezt a szót, s hirdetik létezésük minden pillanatában. De ki az mégis, aki ezt a szót nem hallja és nem érti? Kik a süketek és az értelmetlenek? Mi, emberek vagyunk azok“ - mindez még színtiszta szimbólum, mint ahogy az is az, hogy „az élet Atyja a szívben lakik“ s általa bölcsek az állatok, a növények, még a kövek is; sőt még a Mennyek Birodalma is szimbólum (nem más, mint a multiverzum), Jézus tanítása, hogy ha nem merültök el a zavarosságban (a metafizikában, istenvallásokban, bálványozásokban, véráldozatokban), hanem csendet teremtetek magatokban, hogy halljátok szívetekben, amit az Atya mond, hiszen a Mennyek Birodalma itt van, tibennetek van - ez bizony nem moralizálás, hanem tiszta bölcselet (monizmus): Mózes „Isten“- megélésének továbbcsiszolt szimbolikája. S az igazán nagy művészek nem az „elrontott“, a „degradált“ kereszténység szálát szőtték és szövik tovább, hanem a bölcseleti szálat. Pilinszky Jánost hívom segítségül: „Bűnbeesésünkkel, úgy vélem, nemcsak értelmünk homályosuk el, s nem csupán akaratunk vált hajlamossá a rosszra, de képzeletünk is bűnbeesett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realitása, inkarnációja, az a végső kiteljesítés és befejezés, ami a teremtésben eleve és eredendően a képzeletünkre volt bízva. Bukásunk a teremtés realitását a puszta exisztálás irrealitásává redukálta. Azóta a művészet a képzelet morálja, hozzájárulása, verítékes munkája a teremtés realitásának, inkarnáció- jának a beteljesítésére, helyreállítására. »Et incarnatus est« - azóta minden remekmű zárómondata, hitelesítő pecsétje lehetne... Sokat írtak misztika és művészet rokonságáról. Valójában a kettő úgy egy, hogy tökéletes ellentéte egymásnak. Ugyanannak az útnak, ugyanannak a szeretetnek: a világból fölszálló és a világba alászálló, de mindenképpen tökéletesen egybeeső két ága, az odaadó engedelmességnek és a fölszabadult extázisnak dinamikus egyensúlyában, kifürkészhetetlen békéjében... A valódi érték (túl a publikációk zűrzavarán, a kommunikáció örök békéjében és csöndjében) terített asztal, amihez mindenki hivatalos, ahol mindenki jóllakhat, anélkül, hogy bárkit is megrövidítene. Az isteni kontextusban: legtöbbször más, aki az értékét megéli, s megint más, aki esetleg megírja. Mit számít? Isten az, s egyedül ő az, aki ír: a történések szövetére vagy a papírra... csak a fölszínen létezik (több világ-K. F.)... Valójában: a képzelet drámája egy és oszthatatlan... a mélyben töretlen az egység, a tehervállalás, az igazság szeretete, a megrendültség és engedelmesség folyamatossága. Igaz, ennek az egységnek és folyamatosságnak csak időnként művészet, csak időnként irodalom a neve. Mit számít? A képzelet valódi történetében a hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál.“ S térjünk még vissza Dosztojevszkij „misztikus elaljasulására“. Albert Camus is neheztelt az orosz íróra, mondván, hogy fölismervén a világ abszurditását, nem abszurd regényt írt, hanem a hitbe menekült. Pilinszky válasza Camus-nak - s egyben Határ Győzőnek: „... a világ abszurditásának fölismerésén túl - és épp a menekvés irányában - van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépés, s ez a világ
