Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Aich Péter: Horthy emlékezett (Horthy Miklós: Emlékirataim)
Horthy emlékezett mény hamarosan feledésbe merült, miután kiderült, hogy például a megalakuló Csehszlovákiában több németajkú lakos lesz, mint szlovák, hogy Szlovákia délvidéke valóban homogén magyarlakta vidék (a nyelvhatár akkoriban északabbra volt, mint ma). De mint minden, Horthy szemében ez is fölnagyítva jelenik meg, s ráadásul azzal párosul, hogy képtelen alkalmazkodni az új helyzethez. Magatartása alaposan hozzájárult ahhoz, hogy Trianon sokkját Magyarország ne tudja kellően megemészteni, ellenkezőleg: az igazságtalanság érzetét állandóan ébren tartva, olyan tudatot segített kialakítani, amelynek máig hatása van. Sajnálatos tény, de így van: Szent István óta nem volt a magyaroknak igazi, előrelátó politikusa, aki föl tudta volna mérni hosszabb távra is a járható utat. Ha ekkor le tudják vonni az I. világháború tanulságait, Magyarország elsősorban arra törekedett volna, hogy baráti kapcsolatokat építsen ki szomszédaival, így segítve a nemzet határokon kívülre szakadt tagjait, nem pedig arra, hogy a nagyhatalmak segítségével balga módon kijátszani igyekezzen őket minden adódó alkalommal. Habsburg Ottó évekkel ezelőtt egy tévéinterjúban mutatott rá arra a kézenfekvő tényre, hogy a Monarchia, bármilyen elavult, ellentmondásos, belső szerkezetében ingatag volt is, mégis negyhatalom volt. Földrajzi, gazdasági, katonai potenciálja egyaránt azzá tette, s az említett (s egyéb) negatívumok ellenére hatalmas túlerővel volt képes dacolni. Az utódállamokat viszont Hitler szinte félkézzel dugta zsebre. S ez - Habsburg Ottó politikai tevékenysége a tanú rá - nem nosztalgia, csupán objektív ténymegállapítás. Az erőviszonyok ilyetén alakulása annyira kézenfekvő, hogy azt már Horthy idejében is észrevehették volna. Mindez azonban Horthy békaperspektívájától nagyon is távol esik. Okfejtése valahogy ismerősen hangzik: objektív nehézségekre hivatkozik, amelyeket még az ő bölcs, előrelátó, higgadt stb. vezetése sem tudott leküzdeni. Hiába tiltakozik, hogy a magyarok nem akarták a háborút (mert Tisza ellenezte volt a hadba- lépést Szerbia ellen), a tengerész csak tudhatná, hogy ha már egyszer a hajón vagyok és az süllyedni kezd, mit sem segít az én eltérő nézetem. Ilyenkor pedig vállalni kell a következményeket, nem nagyzási hóbortokat táplálni. Horthy viszont következetesen szemet huny, amikor reálisan kéne megítélni a helyzetet. Emlékiratai előszavában jegyzi meg: „Az (ön) életrajzíró (...) akkor jár el helyesen, ha az eseményeket úgy ismerteti, ahogy azok átélésük idejében előtte jelentkeznek (...) Utólag minden bolond bölcs lehet.“ Ez a szempont lehet magyarázat. A szempontot el lehet fogadni, a magyarázatot viszont annál kevésbé. Horthy ugyanis annyira következetes e megközelítési módszer alkalmazásában, hogy egyetlenegyszer sem lép ki akkori énje mögül. Mintha nem is volna véleménye egykori kormányzói cselekedeteiről. Azaz utólag sem bölcsebb, mint annak idején, hiszen sosem minősíti az akkori dolgokat. Csak bölcs, megfontolt stb., s a legrosszabb esetben is csak kényszerből tett meg valamit, de az adott helyzetben az is optimális lépés volt (szerinte), ezért az égvilágon semmiért sem, még a történelmi Magyarországért sem volna hajlandó megengedni, hogy esetleg ő is tévedett, vagy ne adj’isten roszszul lépett. Arra is utalt emlékirataiban, hogy áttanulmányozta az idevágó irodalmat, idézget is - igazát bizonyítandó - a Harmadik Birodalomban megjelent könyvekből. A Mein Kampfot is idézi - tehát ismerte, olvasta. De az ég szerelmére, hogyan? Nyilván csak úgy, mint annak idején mindenki. Mert aki valójában elolvasta
