Irodalmi Szemle, 1991

1991/6 - Szörényi László: Madách lírája (kisesszé)

SZÖRÉNYI LÁSZLÓ

Madách lírája

Mikor lírai verseit kiadásra előkészítette - azaz elég sután összeállított ciklusokba rendezve lemásolta őket - a gyűjtemény végére, utolsóként ars poeticának szánt költeményét, az Útravaló verseimmel címűt illesztette. „Szívéről“ szól. mint a versek elzengőjéről:

Elzengte akaratlan mint madárka.

Kit nem kérdünk, ha dali, mit éreze,

Nem kérdik, az ősz búcsúzó avarja Miért halvány, piros vagy fekete.

Csak azt hallgatják, hódító-e hangja,

Csak azt nézik, ragyog-é a levél.

Ki gondol a madárra és a fára,

Ki a költőre, hogy mi sorsban él?

Ez a dicsőség! Óh hideg, hideg kép!

Életrózsáimból halálfüzér,

Küzdtérre érte, óh, szivem sohsem lép.

Mint a madár, az őszi lomb se kér.

Igaz, hogy a továbbiakban a kagyló halála után örök értékű gyönggyel azonosítja költeményeit és halhatatlanságukat a bennük föllelhető tárgyak: „öröm, bú, hit, meg kérkedés /Tél és tavasz, ifjúság, szerelem, ...szent eszmék" életével, a halhatatlansággal köti össze; feltűnő mégis ez a rezignáció, a költemények önértékének teljes tagadása, azoknak csupán személyes és eszmei dokumentumokként való értékelése. Ez az egyoldalúság több, szintén ars poeticaként lelfogható versében visszatérő motívum. A Halál költészeté nek V. darabjában ehhez ráadásul sajátos bátortalansággal, még saját személyének értékét is kétségbevonja; az Eötvös, Petőfi, Arany hatását erősen tükröző Költő barátomhoz összekeveri a természeti és az alkotott szép, a poézis fogalmát, és szintén kizárólag az eszmei és személyes oldalt érintve, a költészet úgynevezett „formai" kérdéseire tett legkisebb célzást is mellőzi. Természetesen, ettől a nézetétől önmagában lehetne még a legnagyobb lírikus. Azonban az ars poeticáiból kivehető költői álláslogla-