Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Fábián Nóra: Emberre-halálra (és mellesleg Mrožek bátyámra emlékezve)
Emberre-halálra úgyis azt szeretik... [Ha valaki ezt nem találja elég izgalmasnak és filozófiai érdeklődésű, pár sorral lejjebb modern szentek tünetté fajuló önvallomás-kísérle- tét találhatja az én interpretációmban. „A műveltség nem állapot, hanem hozzáállás. Ha valaki netán arra volna kíváncsi, hogy ennek mi köze a pogácsához, nos (talán!) semmi, de Valaki azt mondta, hogy a legmélyebb filozófiai elmélkedés közben jelentessünk meg egy elképzelhető, valóságos tárgyat is az illúzió kedvéért... Tárgy, mint mondjuk egy kitömött entellektüel vagy,lyukas zokni, akármi“ - szellemeskedett a novella rovására nem csekély öniróniával Hitetlen Tamás.]- ...és még a levestésztát is meg kell gyúrnom. Egy pillanatra elnémult, letette a szemüvegét az asztalra, és sietve föltűrte hálóingét, elkezdte gyúrni, masszírozni a lábát, de mindhiába, mert olyan görcs húzta össze a kékesen dudorodó, megfeszülő ereket, hogy felnyögött. Vagy tíz perc gyúrás után végre megkönnyebbülő sóhajjal sárga kenőccsel is bekente, és egy kis időre hátrahanyatlott a párnájára. Aztán, mikor sikerült erőt vennie magán, már egyenletesen erőteljes mozdulatokkal vetette be az ágyat és gyengéden eligazgatta a hatalmas, hófehér csipketerítőket az asztalokon, mintha csak valakit megsimogatott volna. Az urára gondolt. (Az illető halott, de ez mellékes- suttogta aggályoskodva H. T.) Egy pillanatra fölnézett az esküvői képre, aztán gyorsan kifordult a szobából. A konyhából nemsokára csörömpölés, fióktologatás hallatszik, tétova kísérletek, hogy mozgással törje szét az élettelen csöndet, és a bosszankodás csattan föl halkan: Nem találom! Sehol sem találom! Még mikor a pogácsának való tésztát gyúrja, akkor is dohog. Ekkor halk kopogás hallatszik, az öregasszony nem hallja; a kopogás megismétlődik, más hanggal összetéveszthetetlenül. Tésztás, ráncos kezét várakozva fölemeli, közben elönti az epe, hogy miért most zavarják, de nyomában elárad az öröm: keresi valaki. Sietve lerázza, ledörzsöli kezéről a lisztet, és már az ajtó kilincsén van a keze, ki lehet, fut át az agyán és elrévedezve pillant a zárra. A kulcs benne van. tehát gyorsan megfordítja kétszer és kinyitja az ajtót, de épp csak annyira, hogy kilásson. Senki sem áll az ajtóban. Gondosan bezárkózik és fejcsóválva csoszog vissza a konyhába, feléledő tettvággyal sürög-forog, lisztet vesz még elő, sajtot reszel. A fojtogató csöndről a háború jut eszébe, a lángcsóvák, a robbanások, túlélte hál’ isten, akkoriban nagy családok voltak, tűnődik, bűn volt elvetetni a gyereket... aztán a sok éhes száj... soha nem volt könnyű az élet. Egy halk sóhaj szakadt föl belőle, de igyekezett elnyomni, még gyorsabban járt a keze, de újabb emlékfoszlány merült fel benne erőszakosan, pedig éppen a pogácsákat rakta szaporán a tepsibe. Eszébe jutott az álma. Sokszor eszébe jutott az elmorzsolt évek folyamán, de vigaszt lelt benne, ha nem, akkor elment a templomba és ott a hűvösségben kérte Istent, hogy bocsássa meg vétkeit. Megszenvedett már. Hatan voltak testvérek, ő volt a legidősebb, a papa megsebesült a fronton, meg is halt nemsokára.- Csak meg ne égjen a pogácsa! - csattant föl, mert elmélázva ült a hokedlin, kezét ölében összekulcsolva már-már szunyókált. Isten követői között csak két értelmiségi volt, és ami egyáltalán nem csodálható, ebből a kettőből egyikük Júdás volt. Júdás elgondolkozva ült egy olajfaliget
