Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Peter Pišťánek: Végtelen hosszú tél (elbeszélés)
Végtelen hosszú tél Éjjel a halálra riadt Anča ébreszti. Addig kopog az ablakon, míg az alvó fel nem ébred. Apja rosszabbul lett. Meg sem mozdul, elállt a lélegzése. Szüntelenül egy pontra bámul. Anča sír, nem tudja, mitévő legyen. Polgár egy darabig morcosán ül, ásítozik és dörzsöli álmos szemét. Végre felkel, kitolja Ančát, bezárja a gépházat, és együtt mennek át az utcán. Prepich már halálán van. Polgár elképedve leül. Sosem látott még élő halottat. Most mi legyen, kérdezi Anča. Polgár rándít egyet a vállán. Visszamegy a gépházba és mentőért telefonál. A telefonközpont kezelőnője azt mondja nekik, hogy amennyiben az illető valóban halott, úgy várhat reggelig. Még az élők számára is kevés a mentőkocsi, hogyan szállítgathatnának halottakat. Akkor hívjunk taxit, javasolja Anča, ötven koronám még van rá. Polgár elgondolkodik, ám ez az ötlet valahogy nem tetszik neki. Nem tudja elképzelni, hogyan magyarázná meg a taxisofőrnek a helyzetet. Azon kívül a gépház sem galambház. Ő, Polgár, cipekedjen a halottal a jeges járdán, és azalatt kiéghet egy szivattyú motorja. Nem, jelenti ki, várni kell reggelig. Anča félne egyedül maradni a halottal. Polgárnál ül hát a gépházban, és zokogásával egész éjszakán át kínozza a dobhártyáját. Azt szeretné, ha vigasztalná valaki. Mit lehet itt tenni, gondolja Polgár magában. De aztán eszébe jut, hogy tulajdonképpen most ő lett a műszak főgépésze. Segédgépészt osztanak majd be hozzá. Betanítja, kioktatja, parancsokat osztogat majd neki. Ezentúl nem kell senkinek szót fogadnia. Csak most tudatosította a dolgot teljes egészében. Melengető érzés futotta át. Prepich már egyébként is az idegeire ment. Polgár mindig is gyűlölte. Megkapta a magáét! Polgár kárpótlást kap mindenért, mindenért! Fizetésemelést kap. Főgépész lesz! Máris vidámabban színleli a gyászt. Egyszeriben nagyobb kedvvel bánkódik az öreg után. Ančát vigasztalja, ahogy csak tudja. Közben fogja a kezét. Hajnalra megérkezik a mentőautó. Polgár látja az ablakból, éppen az üzemnaplót tölti ki. Felébreszti Ančát, aki a zokogástól kimerülve elszenderült a kályha melletti karosszéken. Anča siet haza, hogy ajtót nyisson. Polgár az ablak alatt szemtelenül szálldosó varjakat figyeli. Nemsokára látja, amint a fehérköpenyesek hordágyon vonszolnak egy letakart testet. Csúszkálnak a jeges járdán, szitkozódnak. Polgár első ízben saját kezűleg aláírja az üzemi naplót. Ez csaknem ünnepi pillanat. Egy pillanatra elgondolkodva megáll, és bizonytalan hálaérzés hatja át a halott öreg iránt. Azonkívül remeg a türelmetlenségtől: bámul majd a váltás, ha bejelenti a nagy hírt. Polgárnak most két szabadnapja van. Másnap elhatározza, hogy meglátogatja Ančát. Fekete öltönyt vesz fel, csikorgó félcipőt, és bekeni a haját. A lakás rokonokkal van tele. Anča talpig feketébe öltözött, sírdogál. Polgár figyelmét nem kerüli el, hogy fekete harisnya van a lábán. Igaz ugyan, hogy nem hálómintás, viszont hátul varráscsíkja van. Az öreg rendezetten fekszik a koporsóban, amelyet két gyertyatartó között két székre helyeztek el a szobában. Méltóság, bölcsesség és jóság ül az arcán. Felszabadultan fekszik. Szemüvege azonban nincs. A gyertyák sercegve égnek, füstölnek. A szobát fenyőillat árasztotta el. Polgárnak olyan karácsony jut az eszébe, amikor még éltek a szülei.
