Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Peter Pišťánek: Végtelen hosszú tél (elbeszélés)
PETER PIŠŤÁNEK VÉGTELEN HOSSZÚ TÉL Ha majd az öreg Prepich feldobja a talpát, én kerülök a helyére, ötlik Polgár eszébe. Száraz kenyérrel tömi magát: agglegény. A gépházban zúgnak a szivattyúk, minden rezeg. Prepich az asztalnál ül, és méltóságteljes hangon beszél ifjúkoráról. Hogy feleségével milyen szorgalmasak és tisztaságszeretők voltak. Öt koronáért kaptak egy liter bort, huszonötbe került egy üveg rum. Őt, Prepichet senki sem ejti át. Húsz év a boleráz-keményí- tőben, ötvenöttől a víztelepen. Akkoriban ha beleharaptál egy virslibe, még könnyen szétomlott a fogaid alatt. És ők - Prepich a megboldogult nejével - nem voltak olyanok, mint a mai fiatalok. Már régen házasok voltak, amikor először megcsókolta. És Anča lányukat meg a két fiukat is ilyen szellemben nevelték. Polgár közömbös képet vág, rágcsál. Prepich hideg hússzeletet eszik. A sok beszéd közben cigányútra kerül egy falat, vadul fulladozni kezd. Polgár szándékosan figyelmen kívül hagyja, komótosan az ablak felé fordítja a fejét és kényelmesen rágcsál tovább. Ezek már mind régi dolgok, semmi új a nap alatt. Mindenki azt mondja, hogy Anča egy lefutott víztelepi kurva. Polgárnak semmi oka a kételkedésre. Naponta látja: ha nappali műszakuk van, ebédet hord az apjának, ha pedig éjjel szolgálatban vannak, a vacsorát hozza. Meg Večerníket. Víztelepi kurva, s ráadásul vénlány. Polgár már egy éve dolgozik itt, és tudja, hogy a lány szemet vetett rá. De tudatában van annak is, hogy Anča az apja szolgálója. Nemegyszer elmerengett azon, milyen jó lehet, ha az embernek van valakije, aki megfőz, kimos, meg miegymás; lelke mélyén irigyelte az öreget. Tovább azonban Prepich lányáról nem gondolkodott, számára levegő, elérhetetlen. Ha elérné is, a mohó öreggel kellene osztoznia rajta. Számára most már jóleső érzés, ha elkerülheti nedves pillantásait. Polgár semmit sem tud megbecsülni, ha már valakit, hát legalább Studenkovát szeretné megkaparintani. Az öreg hirtelen felegyenesedik az asztal mellett, mindkét kezével a torkához kap. Szemei kimerednek. Polgár szel magánek egy darabka száraz kenyeret, és ráérősen a szájába teszi. Harmincadik életévéhez közeledik. Szalámira már nem futja neki, húszadika van. A tél azonbann valahogy nem akar véget érni. Kinn az ablak mögött fémesen fénylő varjak szálldosnak. Az öreg szaggatott, hörgő hangokat hallat. Arca sötétlila, füle tövében az erek hevesen dobolnak. Görcsös mozdulattal lesöpri az asztalról a lábast, meg valami papirosokat, aztán a padlóra zuhan. Polgár felegyenesedik, kinyitja az ablakot, és a maradék kenyérrel a hóban ülő varjakat eteti. Félelem nélkül odaereszkedtek, és türelmet
