Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Kulcsár Ferenc: Egy pokolöklendék „kútmérgező förmedvényei” (esszé)
Kulcsár Ferenc világiságról, a vallásmániást vallásmániásként, kíméléssel és megértéssel kezelik, s a mesterplagizátor Marx Károlyt, akinek a koholmányát csak az tartotta fenn ideig-óráig, ami ellen eredetileg hadba indult, továbbá a sovinizmust is csak a lexikonok lábjegyzetei magyarázzák. Határ Győző a civilizáció szellem-szerelmese. Miben, hogyan nyilvánul ez meg? Elsősorban szkepticizmusában, a kételkedésben mindenféle világmagyarázattal szemben; ilyen értelemben számára a szekpticizmus az egyetlen elfogadható filozófia: a gondolkodás és kételkedés ikerfogalmak. Ezért mint tévelygéseink fő forrását, a hasznossági elvet mindenestül el kell vetni, mert az igazi, a létkérdéseknek csak annyi „hasznuk“ lehet, hogy általuk jobban, tisztábban lássuk helyünket a jelenségvilágban. Bölcselkedni, elmélődni ezért csak a „szabad lengés“ állapotában lehet, ott, ahol ideológiák, vallások, kultuszok mágneses, metafizikus, transzcendentális tere nem érvényesül. Nem engedhetjük meg, hogy a megismerés kényszere a „mögöttes“ világok pszeudo-fenomenológiájába vezessen el bennünket, vagyis a nyelv megalkotása előtti tudatba: az állatiba. Határ Győző elveti a két „világvallást“, a kereszténységet és az iszlámot, mert világmagyarázatuk a hasznosságra-kellemességre-célirányosságra vezető ösvényt az igazságra vezető úttal téveszti össze, s ebbe mint „végső igazságba“ nyugszik bele. Szerinte ami e vallásokhoz bilincsel, az a primitív öröm-elv és a varázslatos (és hamis) útrövidítés a tudáshoz. A kereszténység lélekelmélete (a „kétéltűség“, amelyet ráadásul világérvényes többségi eszmeként hirdet) és metafizikája (a létfeletti létező; a semmiből-teremtés; a szeretet mint princípium, amely a multiverzumot betölti) elfogadhatatlan, s bölcseleti jelentése, hermeneutikája, értelmező ereje majdnem a nullával egyenlő. Mára a minden- ség, elképesztő feltágulásával, kinőtte az istenfogalmat, a kereszténység pszeu- do-racionális állványzata megingott: ha még él, az önállótlan, „egyszerű“ lelkekben él, az „intellektuális szegényekben, akiknek szükségük van a kollektív pszichózis kölcsönerejére, életberendező, fenntartó, beprogramozó virtusára“. A kereszténység kétezer éves története olyan ontológián inneni és túli „díszekkel és szörnyekkel“ (mártíromság-mánia, a szenvedés mint a szentség útja, a gondviselés és a törvény elve, a teremtés hitregéje, a pokol és a mennyek országa, a rajongásesztétika és a szeretetmorál kimérái, az idők előtti időabszurdum stb., stb.) terhelt, amely ma már, és főleg a jövőben, a multiverzumok végtelenségének tudása idején „süket fülekre“ talál, illetve fog találni. Mivel a világ teremtetlen és az ég üres, mondja az író, voltaképpen azok, akik „hívőnek“ vallják magukat - ők azok, akik nem hisznek semmiben, mert a semmiben hisznek; hinni csak a valláson kívül lehet. A kereszténység, amely a kenyér és bor (test és vér) által eszi-issza istenét, a „kannibálvallások közül az egyedüli, amely oly csodálatos karriert futott be, hogy az idők civilizatórikus viharain is átmentette theophagiáját. Ám a rárakódott civilizatórikus tektonika roppant rétegei ellenére is lehetetlen észre nem venni az összefüggést a Krisztus vérének megitatása, testének megetetése - és a között a kannibál hiedelem között, hogy a leöldösöt- tek bizonyos »esszenciális« szervének bezabálásával s azok mágikus áthasonítá- sával lényünkbe beépítjük az áldozat szellemi és testi tulajdonságait, babonázá- sát, erejét“. Ezért nagyképűség azt állítani, hogy a pogány kultuszok és a kereszténység között „rejtett minőségi különbség“ van; a kereszténység történelmi
