Irodalmi Szemle, 1991
1991/6 - Kulcsár Ferenc: Ima a világhoz (Teilhard de Chardin: Az emberi Jelenség)
Kulcsár Ferenc kétirányúság benyomását kelti: egyrészt mindannyiuk azonos módon aszimmetrikus, másrészt a legegyszerűbb Baktériumtól az Emberig pontosan ugyanazt a bonyolult vitamin- és enzimcsoportokat halmozza fel (a végtelenül sok kémiai formáció közül). Anélkül, hogy végigkövetnénk a földi élet fejlődésének évmilliós folyamatát, felrajzolva az Elet Fájának hihetetlenül gazdag és bonyolult szerkezetét, állapítsunk meg néhány tényt. Először is: az élővilág egésze egyetlen forrásból fakad, s a Földön az Élet kivirágzása teljesen egyedülálló esemény, amely soha többé nem ismétlődik; volt egy pillanat, amikor létezni kezdett, s olyan görbét ír le Időben-Térben, amely visszafordíthatatlan: belülről semmi sem állíthatja meg többé a megindult osztódást, és semmilyen külső hatás nem lehet elég hatalmas ahhoz, hogy kielégítetté tegye, s ezáltal kioltsa (szaporodás, sokszorozódás, megújulás, kapcsolódás, társulás, irányított összeadódás - ortogenezis). A tény, hogy a szabadság fogalma az Emberben végletekig elemezhetőnek mutatkozik (determinizmus), nem bizonyítja azt, hogy a Világ nem a szabadságra épül: ez az Élet leleményességének eredménye és diadala. Igaz, hogy mint Tolsztoj sáskái, az Élet is halomnyi holttest hídján halad („kegyetlen“ pazarlás), s a Fejlődés során örökös, drámai ellentét van a sokaságból született elem és az eleinkből állandóan születő sokaság között; ám ez a Szellemmel „kivilágo- sodik“, amikor az tudatosan ráérez tetőpontjára: a Világ tulajdon elemei iránti közömbössége a Személy övezetében végtelen gondossággá alakul át. Tehát: közömbösség minden iránt, ami nem Jövendő és Teljesség-ez lendíti előre az Életet. És az átfogó egység: a szolidáris növekedés - szétágazón és felívelőn, egyetlen gigantikus szervezetként (osztályok, rendek, családok, nemek, fajok). Láttuk hát, hogy a fejlődésnek határozott iránya és kiváltságos tengelye van. A Valóság lényegét a „bensőség“ határozza meg, azaz a Fejlődés az Idő folyamán folyamatosan növekvő „pszichés“ (radiális) Energiával egyenlő. Az élő szervezetnek a tudatot szolgáló szerkezete az idegrendszer, mely állandóan tökéletesedik, finomodik, irányt ad - s egyszersmind bizonyítja, hogy a fejlődésnek van valami értelme. Az élők természetes története külsőleg egy hatalmas idegrendszer kialakulását rajzolja meg, s ez azért van így, mivel belsőleg a Föld méreteihez viszonyított pszichés állapot berendezettségének felel meg. Ez lenne a megoldás? Igen... ha a Tudomány hajlandó megváltoztatni látómezejét, hogy elhagyva a dolgok Külsejét, a Belsőbe hatolhasson, s végleg megvilágosodjék minden: érték, működés és remény tekintetében. Tovahalad a földi Genezis tengelye, mintegy folytatódik a Biegenezis által, s végeredményben ez fejeződik ki Pszichogenezissel. Felül az Élet - az alárendelt, teljes fizikai Valósággal. S az Élet szívében, hogy megmagyarázza haladását, a Tudat fejlődésének rugója. Lecsupaszítva: lényegében egyetlen esemény játszódik le - minden élő mind nagyobb belső öntevékenység felé irányuló hatalmas Ortogenezise; önmaga legmélyén az élővilágot húsba és csontba öltöztetett Tudat alkotja. Tehát a Bioszférától a Fajig minden mérhetetlen pzsichés szétága- zódás csupán, amely különböző alakokon át haladva önmagát keresi. Kimondhatjuk hát: az Élet a Tudat növekedése. Az élővilág évmilliós előzményeitől eltérően az Emlős már nem leláncolt rebszolgája annak a törzságnak, amelyből származik. A szabadság „fénye“, a személyiség ragyogása kezdi körüllengeni.