Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Tőzsér Árpád: Jelentések egy (létre)nyitott műhöz (Grendel Lajos három regényéről)
Jelentések egy (létre)nyitott műhöz S ez a „tudataktivitás“ itt távolról sem csak egzisztencialista szólam. Grendelnek különös tehetsége van hozzá, hogy elbeszélőjét és alakjait olyan „ontikus tevékenységre“, a jelennek és múltnak olyan szimultán megélésére késztesse, amely nem szerzői önkényként, hanem a dolgok természeteként hat. Képességéhez formai eszközöket - úgy tűnik - elsősorban Prousttól és Krúdytól kölcsönzött, de az ő (a Grendel) fiktív időfolytonossága éppen azért „grendelien“ sajátos, mert a kétféle emlékezésmódot - hogy úgy mondjam - egybeszerkeszti. A Galeri például úgy kezdődik, mint egy Krúdy-regény: szellemmel, kísértetekkel, szépasszonyokkal, de az irracionalista képáradást két konkrét tárgy indítja el: egyrészt egy bizonyos palack, amelybe az 1848-as szabadságharc után a „város szellemét“ zárták, másrészt az a júliusi hóförgeteg, amelyet a palackból szabadult szellem zúdít - bosszúból - a városra, s amely „... egyetlen éjszaka... kiemeli a várost a reális időből, és behelyezi egy valóságosabb, ám órával vagy napszakokkal nem mérhető dimenzióba“. (Értsd: az emlékezés dimenziójába.) Az időt tárgyak jelzik, hordják magukban, de ezek a tárgyak nem egyfajta (prousti) tudattalan emlékezés véletlenjei, hanem valamiféle „funkcionált kísértetek“ a cselekményben. Grendel tehát általában Krúdyt idézőn találja meg a módját, hogy figuráit a múlttal, a történelemmel szembesítse, s így új választásokra késztesse, de amit hőseinek (elsősorban elbeszélőjének) az „emlékezete“ felszínre hoz, az már inkább idézi Proustot (például Proust „tér- és időlélektanát“, „mű- vészet-ihletettségét, ábrázolásának sokszempontúságát), sőt a Proustnál jóval későbbi moderneket is, mint Krúdyt. Grendel három regényének másik fontos strukturáló elemére szintén csak a három könyv együtt-olvasása során derül fény. Ehhez a fényhez az első szikrát a szerző ugyan már az Éleslövészetben megadja, de itt még csak részjelentést érzünk az utalásban:.....minden megtörtént már, s ami ebből újra megtörténik, az már csak a megtörténtek paródiájaként viselhető el ideig-óráig. “ Ebben a paródianézőpontú világszemléletben az olvasó még csak az író s a társadalmi valóság bonyolult, ellentmondásos viszonyára gondolhat, de amikor a trilógiává összeálló három könyv befejező részében, az Áttételek utolsó fejezetében az öngyilkosság szándékából visszatántorgó szerkesztőt az öngyilkosságnál is rosszabb közönyből, vegetálásból az elvált feleségtől (Csehországból) visszaszökő kisfia megjelenése ragadja ki, akkor nem tudunk nem arra gondolni, hogy... a Tragédia Ádámja is születendő gyermeke jegyében lép vissza az őt a Semmibe csábító szirtről. Nem, távolról sem azt akarom állítani, hogy Grendel Lajos az itt tárgyalt művében Madách Tragédiájának a következetesen átgondolt paródiáját akarta nyújtani, de bizonyos egyezések a két mű párhuzamba állítását akkor is jogossá teszik, ha a szerző e gondolatra majd azt mondja, amit Arany mondott versének egy rossz értelmezésére: „Gondolta a fene!“ Tehát: Grendel trilógiájának alaprajza néhány helyen meglepően emlékeztet Madách nagy művének alaprajzára. Legelőször is: ahogyan Madáchot a modern ember nagy kérdései: a fejlődés, a szabadság, a sors, a szerelem, a harc, az élet, a halál kérdése foglalkoztatja, úgy Grendelt is a filozófia és etika ezen örök problémái izgatják elsősorban. Mindezt Grendel - akárcsak Madách - egy kor válságában
