Irodalmi Szemle, 1991

1991/5 - Pokstaller Lívia: A magyar polgári irodalom hagyományai (esszé)

A magyar polgári irodalom hagyományai

végzi tanulmányait, s itt adja ki az első Magyar Encyclopaediái, melyben összesíti a kor tudományos ismereteit, s tizenegy részes munkájában sikerült magyar nyelven átadnia korának műveltségét, megteremtve vele a magyar tudományos szókincs alapjait.

Tótfalusi Kis Miklós - akit a magyar irodalomtörténet a legnagyobb magyar nyomdászként jegyez - ugyancsak Hollandiában szerezte műveltségét. Az ő nyomdájában, Kolozsvárott jelentek meg Pápai-Páriz Ferenc, Felvinczi György művei, Coménius tankönyveinek új kiadásai, s mindez magyarul, gondosan ügyelve az egységes helyesírási normák betartására.

Pápai-Páriz Ferenc Bázelben végzett orvosi tanulmányokat, de verselt is, sőt úttörő munkái is megjelentek, mint például a Címertan, vagy történeti művei, melyek latin nyelvűek. Legjelentősebb alkotása azonban a Szenczi Molnár-ha- gyományon alapuló Latin-Magyar Szótár.

S a sor még itt sem ér véget, hiszen még nem említettük felvidéki tudósainkat: Pázmány Pétert, a jezsuita hitvitázót, a nagyszombati egyetem megalapítóját, a bécsi papnevelde, a Pazmaneum létrehozóját. S hátra vannak még a késő-hu- manista protestáns polgári irodalom képviselői: Alvinczi Péter, Szenczi Molnár Albert, Szepsi Csombor Márton, akik mindannyian a wittembergi és heidelbergi protestáns egyetemek tudósságát hozták haza, megteremtve a polgári irodalom első remekeit.

Elérkeztünk tehát egészen a 16. századig, s íme, megbizonyosodhatunk róla: az a bizonyos „vékonyka“ magyar polgári réteg mégsem volt annyira gyenge, ha ilyen nagyságokat nevelt ki. Véleményem szerint inkább tudományos-irodalmi eredményeiknek az objektív tudatosítása maradt el. Ez nem is csoda, hiszen a 20. század politikai törekvései kihatottak a polgári-liberális szemlétetű irodalomra is, mégpedig oly módon, hogy visszaszorították, elsorvasztották azt. A 20. század, a nagy tömegmozgalmak százada nem kedvezett az individualizmusnak, főleg nem Európa keleti felében. S ehhez még hozzátartozik az a tény is, hogy az első világháborús vér- és területveszteségek után az „igazi“ polgárvárosok Magyarország határain kívülre kerültek, az értelmiségi vagy elmenekült (mint ahogy ezt Márai tette), vagy az idegen nyomás hatására elsorvadt, jelentéktelenné vált (hallgatott), mihelyt az osztály, amelyhez tartozott, halódni kezdett. Itt-ott megjelent búvópatak formájában, de ezek a lappangó évtizedek is elemzésre várnak még.

Hiszem azonban, hogy az új kor elhozza ennek a társadalmi osztálynak az újraéledését is, s a több mint fél évszázados megszakítás után egészséges fejlődésnek indulhat egy új szellemi elit, amely megtermeli majd a polgári liberalizmus irodalmárait, tudósait és politikusait. S az európai egység szelleme ezt a régiót is újra szabadon járhatja majd át.