Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Pokstaller Lívia: A magyar polgári irodalom hagyományai (esszé)
POKSTALLER LÍVIA A magyar polgári irodalom hagyományai Most, mikor az újkori polgárosodás korszakát éljük, okkal vetődik föl a kérdés: vajon vannak-e régiónkban polgári irodalmi hagyományok. Eddig könnyedén érveltünk azzal az egyszerűnek látszó féligazsággal, hogy polgári irodalom a történelmi Magyarországon nem alakulhatott ki, hiszen a „puszták népe“ lakta ezt a területet, a mezővárosi polgárságot pedig inkább falusi szemléletű középrétegnek tekintették, mintsem a városiasodás segítőjének. Azonban ez valóban csak féligazság. Hiszen nyilvánvaló, hogy a Trianon előtti Magyarország nem csak a paraszti világot jelentette, elegendő a Felvidékre vagy Erdélyre utalnunk. Az ország felső és alsó részein igenis voltak polgárosodó városok, s ez a folyamat bizony nem a 19. században indult meg, hanem jóval korábban. (Hallgassuk csak meg Márai Sándort, mit is mond ő az egyik felvidéki városról - Kassáról - az Egy polgár vallomásai című regényében: „Ebben a városban már két évszázaddal elébb tartottak »irodalmi szalonokat«, a XVIII. század vége felé itt jurátuskodott Kazinczy Ferenc, itt lapot és folyóiratot nyomtattak, mikor a magyar Alföld városaiban, csekélyke kivétellel, a téli évad »szellemi életének« csúcspontját a disznótoros összejövetel jelentette. A Fő utca boltíves szalonjaiban évszázaddal elébb már irodalomról vitatkoztak s a magyar könyvből, akkor is, később is, több fogyott a vegyes ajkú, de mindenkor magyar műveltségű városban, mint Pest-Budán.“) Igen, az említett városokat nem csak magyarajkúak lakták, mégis, irodalmunk méltatlanul elfelejtett remekei arról tanúskodnak, hogy ez a két- három kultúrán nevelődött polgári réteg megteremtette a maga irodalmát, több forrásból táplálkozó kultúráját, s méltán játszhatott hídszerepet a nemzetek között. Bár ezek a városok egyszerre voltak magyarok, szlávok, szászok, az itt élő polgároknak a 16.-17. században nem voltak számon tartható nemzeti-nemzeti- ségi problémáik. Ellenkezőleg, a három vagy éppen négy kultúra egymást támogatta, erősítette: kiegészítette. A felvidéki és erdélyi szász városok aligha veszítettek azzal, hogy lakosaik a magyart és a németet egyaránt beszélték; vajon nem jelentett mindez egyfajta kötődést Európához? A polgárok gyermekei a német, a holland, a francia egyetemeken szereztek diplomát. Magukba szívták a haladó nyugati eszméket, hazahozták és termékenyítették velük az itteni tudományos és irodalmi életet. Nem egy - több nyelven. A kérdéskör bővebb elemzést kívánna, ezért most a teljesség igénye nélkül tekintjük át az elmúlt századokat, mintegy kitapogatva polgári irodalmunk történelmi gyökereit.
