Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Hajdú István: A jegy (elbeszélés)
Hajdú István ni, nem is akarok. Azt az embert, akinek köszönhetem, hogy ma itt ülök, sokan bitófára kívánták. Volt rá elég okuk, ha jól hiszem, oda is került. Ha tanultál történelmet, bizonyára tudod, hogy a háború alatt különböző kifogásokkal deportálták a zsidókat. Nővéremmel a szüléinknél laktunk, kelmeüzletünk volt a mai Fő utca egyik forgalmas helyén. Az üzlet ma is áll, galériát rendeztek be benne, mert száraz, jó fekvésű ház. A képek jól érzik magukat a fehér falakon, beillenek a boltíves ház napfényes helyiségeibe. Napközben mindannyian az üzletben dolgoztunk. Zárás után leltároztunk, a bevételt számoltuk. Fárasztó munka volt, a kelmék göngyölegei meglehetősen súlyosak. Apánk már betegeskedett, így a strapa nagy része ránk maradt. Nővérem az anyánkra hasonlított; anyát a művészetek vonzották, és nagyon tehetséges is volt. Zongorázott. Gyakran lehallatszott a játéka az üzletbe, ilyenkor a vevők tovább elidőztek, sokáig válogattak, de mindig vettek valamit. Az apám a kassza mögött egyre durcá- sabb lett, s egyszersmind túl udvarias a vevőkkel. Sosem tudtam meg, hogy tisztelte vagy megvetette anyám muzicírozását. Valószínűleg született köztük egy csendes megállapodás, hogy a nővérem járhat napközben ének- és zeneórákra Adu mesterhez, azöregzanetanárhoz. Bár több volt a munka, nem bántam. Tudtam, nekem úgysincs tehetségem, hát inkább járjon az, akinek van, a zene úgyis eljut hozzám a nővérem és az anyám közös zenélései alkalmával. És különben is: erős voltam, bírtam a munkát. És eljött az a szörnyűséges pillanat, amikor a világ urai furcsa, érthetetlen sakkhúzásokba kezdtek a legnagyobb sakktáblán, a földgolyón. Városokat égettek porrá, emberek millióit taposták szét lánctalpaikkal. A mi városunkat is elérte a játszma hevülete. Először csillagot kellett a mellünkre tűznünk, hogy mindenki lássa, amit úgyis tud. Aztán betörtek a kirakataink, nem jártak hozzánk vásárolni. Az anyám abbahagyta a zongorázást, apám bezárta az üzletet. Sokan azt tanácsolták, menjünk el, amíg lehet. Ezt sokan meg is tették, köztük Adu bácsi is, az öreg zenetanár. Svájcba utazott a testvéréhez, ott nyugalom honolt, Svájc már akkor is semleges volt. De mi hová mehettünk volna? Vártuk rettegve, éjszakákon át, hogy a nappal még félelmetesebb legyen. Akkor még nem tudtuk, hogy a „mi napunk“ hamarabb eljön, mint hinnénk. Egy zord hajnalon parancsot közöltek, miszerint a város minden zsidója gyülekezzen holnap a legszükségesebb holmijával a vasútállomás előtti téren, ott megkapják a további eligazítást. Aki a parancsot nem teljesíti, hadbíróság elé állítják. A haláltól féltünk, inkább az ismeretlent választottuk - nagyobb volt az esély a túlélésre. Egész éjjel imádkoztunk, összecsomagoltunk, reggel könnyezve elindultunk. A kijelölt helyen már vártak: fegyveres katonák, csaholó kutyák. Névsorolvasás következett. Aki nem volt ott, azért azonnal katonákat küldtek. Hamarosan mindenki előkerült, persze azokon kívül, akik még korábban külföldre utaztak. Kettéosztottak, az öregeket külön a fiataloktól. Ekkor kezdődött a nagy sírás-rívás, senki sem akart különválni a családjától, de a katonák erőszakosak voltak, a kutyák fogai élesek. Sikerült kialakítaniuk a csoportokat. Minket a rakodóállomás felé tereltek. Itt vagonok vártak. Betuszkoltak. Ekkor láttam utoljára a szüléimét. Látod, már szárazon, mindenféle indulat nélkül beszélek erről. Az idő megtanítja az embert a belenyugvásba. A feledés jó orvos. De a mondandó lényege nem ez. Három napig utaztunk a vagonokban. A nővéremmel vigasztaltuk egymást.
