Irodalmi Szemle, 1991
1991/5 - Hajdú István: A jegy (elbeszélés)
Korántsem voltam abban a hangulatban, hogy bármiféle, személyem ellen irányuló cselekvést tudjak magamra kényszeríteni. Gondolatlanságom nem az akaratom függvénye volt, az akarás elillant valahová messzire, az elérhetetlenbe. A szemem lassan követte a betűket a hosszúkás, sárgás, durva papírból készült tárgyon. A boríték az asztalon feküdt, sarkai kissé felkunkorodtak, talán a zsebbélések dörzsölésétől. Ez a felismerés nem túlzottan izgatott, sőt egyáltalán nem; a zsebek sötétsége riadalmat keltett bennem. De mit keresnék én egy zsebben? Hacsak nem vagyok már most is valami odvas, pállott egzisztencia-zsebben, ahová akaratomon kívül kerültem nemzőim jóvoltából. A boríték pirospozsgás volt, de mondhatnám azt is, hogy bíbor, vagy akármilyen más színű, például okkersárga. Semmi esetre sem csíkozott. Szóval az okkersárga, bíbor vagy pirospozsgás boríték az asztalon hevert, nyugodott, várva, amíg egy kéz fel nem koncolja, és a kéz tulajdonosához tartozó szemek bele nem furakodnak a gyomrába. Eljátszadoztam a pillanat megismételhetetlenségének gondolatával; mint minden pillanat, ez is csak egy volt abban a játékban, abban a rendszerben, melynek határait az élet és halál cövekei egyértelműen kijelölik. Talán nem is tehetünk ez ellen semmit. El kell fogadnunk úgy, ahogy az a sors könyvében meg van írva, még akkor is, ha a gépezet fogaskerekei néha olajozatlanul csikorognak, kopnak, évek múltán berozsdásodnak és szétesnek. Élek. Nem ott - itt. Ebben a városban, a város egy lakássejtjében, ebben a levegővel töltött szobában, ahol lélegezhetek, falba is verhetem a fejem, felrúghatom a virágokat, kiharaphatom a falból a villanykapcsolót, gyertyát gyújthatok, felporszívózhatom a pókokat, a sarokba csinálhatok. A lakás a szabadságom oázisa? Mindig van egy állapot. Egy állapot, melyben éppen vagyok. Ebben a pillanatban az állapotom fegyelmezett, lomha, már-már lusta volt. Kint volt már belőlem, ami fontos. A tudat. Tehát nem is léteztem, csak voltam. Feküdtem, nyitott szemmel bámultam a tárgyat (a borítékot). Nem aludtam, azt hiszem, néha pislogtam. Amikor kezdtek kiszáradni a szemgolyóim. (A nagykönyvből: A pislogás megvédi a szemet a kiszáradástól.) Szemharmat. Nem maradt más hátra számomra sem, mint egy-két vakus mozdulat. Ezekkel a mozdulatokkal óhatatlanul visszatért eltávozott tudatom, az agyam újra bekapcsolt, a neuronok begerjedtek. Persze nyomban a boríték után nyúltam, ujjaim közé csíptettem, s elolvastam a tintával ráírt szöveget. MENETJEGY -ez volt ráírva kékkel, nagybetűvel, tehát fontosán. A boríték nem lehet menetjegy, csak arra lehet használni, hogy HAJDÚ ISTVÁN A JEGY
