Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Grendel Lajos: Einstein harangjai (regényrészlet)
Grendel Lajos núm, hogy beosztottaim sem, s ez megnyugtatott. Rájöttem, hogy mindent meg lehet szokni, az egész csupán idő és intelligencia kérdése. Végül is kifogástalanul végeztem a munkámat, és két ízben is kitüntettek. Zöldfülű koromban elkövettem néhány baklövést, s ebből megtanultam, hogy nem árt óvatosnak lenni, s főleg, hogy soha semmin nem szabad csodálkozni. Mindjárt a második munkanapomon iszonyú dörrenés riasztott fel tétlenségemből. A dörrenés minden kétséget kizárólag puskalövéstől származott, és Svátozár Ember szobája felől érkezett. Én a Szent Péter bazilika kupolájának méreteivel versengő földgömbön éppen egy polinéziai szigetben gyönyörködtem, s azonnal átrohantam a főigazgató szemközti szobájába. Azt képzeltem, hogy Svátozár Embert vérbe fagyva találom a padlón, ám a főigazgató a legteljesebb mértékben életben volt, szóval, halálának semmi jelét nem adta, ellenben elmélyülten tanulmányozott egy bádoglemezt. A szoba lőporszagtól bűzlött, az igazgató asztalán távcsöves vadászpuska hevert, oldalt pedig az egyik varrónő a bugyiját húzta fel. Amikor az akadémikus meglátott, szeme azonnal vérbe borult, torkából pedig öreges tenorban fakadt ki a dühe.- Kifelé! - ordította. Visszamenekültem az irodám fedezékébe, felkaptam az óncsengőt, és hevesen megráztam. Kis idő múlva belépett Bözsi.- Mi volt ez? - kérdeztem.- A puskalövés?- Az, az! Bözsi hosszú és tekervényes magyarázatba kezdett. A főigazgató minden nap lő egyet, általában a reggeli órákban, mondta. Valaha szenvedélyes vadász volt, de amióta a betegsége örökös ülésre kárhoztatja, le kellett mondania erről a szenvedélyéről. Karosszékben mégsem vihetik szafarira a Magas-Tátrába. A medve szerepét átveszi valamelyik varrónő, aki levetkőzik neki, egy bádoglemezt illeszt az ülepére, és brummogó hangot hallat. Akkor az akadémikus célba veszi az üle- pét, és lő. A puskában természetesen, vaktöltény van. Ne izgassam magam túlságosan, mondta, a vadászatot követően az akadémikusnak mindig jobb kedve kerekedik, néha nótázik is magában, hacsak el nem alszik. Ezek után szemernyi kétség sem maradt bennem, hogy bolondok közé kerültem, de ezt mindenki így gondolta az AKI-ban, csak éppen mindenki a másikat tekintette bolondnak. Eleinte reformokkal is próbálkoztam, és bár mindenki egyetértett velem abban, hogy reformokra szükség van, utána meggyőztek arról, hogy még nem érett meg rájuk az idő. A legkisebb változásokat is ellenezték. Elhatároztam például, hogy ha már a befőttektől nem tudok megszabadulni, legalább a földgömbtől megszabadulok. Mivel a gömb nehezebb volt, mint egy mozdony, megkértem néhány tudományos dolgozót, hogy segítsenek kihengeríteni a folyosóra. Akkor azonban ott termett Microfil, a személyzetis, és leállította az akciót. Megkérdezte, hová cipeljük a nevezetes tárgyat. Azt nem tudom, mondtam, de nekem nem kell. Márpedig erről szó sem lehet, hadarta, először is nincs hová helyezni, másodszor: úgysem férne ki az ajtón, ki kellene bontani a falakat, ahhoz viszont az Akadémia és a pártközpont engedélye kell. Márpedig a jelenlegi nemzetközi helyzetben nekik a legkisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy az én földgömbömmel foglalkozzanak. De hát valaki behozta ide! - kiáltottam mérge-