Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Grendel Lajos: Einstein harangjai (regényrészlet)
Einstein harangjai Valamiféle síneken keltünk át és garázsok közti sikátoron, amíg egy vadonatúj épülethez nem értünk, amely első pillantásra lakóháznak tűnt. A ház földszintjén varroda működött. Nem akartam hinni a szememnek, amikor ebbe a varrodába vezetett be.- De hát mit fogok én itt csinálni? - kérdeztem megrökönyödve.- Aligazgató leszel - mondta.- Egy varrodában?- A fenét! - mondta.- De hát ez egy varroda!- A fenét! - mondta újra.- Hát akkor micsoda?- Kutatóintézet - felelte legnagyobb elképedésemre. Bejelentésétől elment a hangom, mert ha ez a varroda minden látszat ellenére tényleg kutatóintézet, akkor az én találkozásom Einsteinnel is valóság volt, és nem látomás. A helyiségben, ahová beléptünk, hamisítatlan varrólányok ültek hamisítatlan varrógépek mellett, és olyan illedelmesen köszöntek az apósomnak, hogy nyilvánvaló volt, gyakran megfordul náluk. Gyanakodni kezdtem, hogy ez a varrodának álcázott kutatóintézet tulajdonképpen titkos bordélyház, s nagyon vegyes érzelmekkel köszöntem vissza a lányoknak, akik mind valamilyen munkás egyenruhára varrtak fel gallérokat. A legkülönösebbnek azt az öregasszonyt találtam, aki a sarokban ült, és zoknit stoppolt. Ő hát a madám, gondoltam. Föltevéseim építménye azonban kártyavárként omlott össze a következő pillanatban. Az egyik lány leejtett egy ollót, s amikor lehajolt érte, pöttyös köténye zsebéből egy pisztoly hullott ki a padlóra. Eltátottam a számat. A lány arca vérvörösre változott, apósom pedig ordított vele, mint egy huszárkáplár.- Ez még egyszer elő ne forduljon! Megragadta a karomat, úgy vonszolt tovább. Kicipelt a folyosóra, és betuszkolt a liftbe. A harmadik emeleten szálltunk ki. Itt szintén egy varrónőbe botlottunk, apósom megkérdezte, hogy a főnök bent van-e. A gyanús varrónő biccentett, fáj a feje, suttogta. Ahogy megfordult, hogy beszálljon a liftbe, feneke nekiütődött a liftajtónak, s olyan hangot hallatott, mint egy bádogdob. Engem ekkor már a szökés gondolata foglalkoztatott. A főnököt Svátozár Embernek hívták, öregebb volt, mint a Via Appia, s pipázott, mint egy török bazáros.- A vejem - mutatott be neki az apósom.- Üdvözlöm - mondta a karosszékből Svátozár Ember, s megvethetett, mert közben még a pipáját sem vette ki a szájából.- Česť práci! - mondtam ijedten. így estünk túl a bemutatkozáson. Főnököm még egy mondat erejéig volt hajlandó leereszkedni hozzám.- Öreg vagyok - mondta. Ez volt az első mondat, amit én is értettem ebben a furcsa házban. Aggasztott apósom elfogódottsága is. Láttam rajta, hogy fél az öregembertől, és csaknem hason csúszik előtte. Később, már a személyzeti osztályra menet, megsúgta, hogy Svátozár Ember öreg harcos, s valami különös betegségben szenved, mert se állni, se feküdni nem tud, csak ülni. Ülve is alszik. Két kocsikísérő hozza be minden reggel székestül a hivatalába, és délután ugyanez a két kocsikísérő viszi haza
