Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Z. Németh István: Dióhéj balett (elbeszélés)
Z. NÉMETH ISTVÁN DIÓHÉJBALETT Nem néz rám, ez a legidegesítőbb. Kedvem lenne földhöz vágni magam. S ha nem járna annyi kockázattal a környezetre , s főleg rám nézve, meg is tenném. Ehelyett itt ácsorgok az előszobában, bámulom ezt a hülye festményt, mintha legalábbis a Nemzeti Galériában lennék, s olyan lassan fűzöm ki a cipőmet, ahogyan ez fizikailag lehetséges, valamint olyan ártatlan képet vágok, hogy amikor belenézek a nagy falitükörbe, csak nagy nehezen tudom megállni, hogy el ne sírjam magam. Mert végül is miért kell a kis ügyekből nagyokat csinálni? Jó, emberi tulajdonság: ha nincs semmi problémánk, hát csinálunk... De hát az arányok is számítanak, nem? Van kis hülyeség, kis botrány, és van nagy-nagy marhaság...- Ne beszélj összevissza! A meglepetéstől menten visszakötöm a cipőfűzőt. De hát nem szóltam egy szót sem! Vagy mégis? Néha szoktam hangosan gondolkodni, de hogy ennyire ne tudjam magam ellenőrizni, az már tényleg sok... Az idegeim! Roxána ekkor már az ebédlőszobában törülgette a port, s én sem néztem többé a festményre. Örülhetnék, hogy egyáltalán szóba áll velem a történtek után. Illene valamit válaszolni. Csakhogy jogában áll minden szavamat aprólékosan kiröhögni! Jól meg kell gondolnom, milyen taktikát választok. Istenem, ide jutottam!- Ezt azért nem kellett volna mondanod! - hallom a hangját bentről. Mit? Mit nem kellett volna mondanom? Hiszen csak gondolkodtam! Vagy... Lehetséges, hogy gondolatolvasó? Akkor el vagyok veszve! De, úgy látszik, akkor és ott az előszobában nem csak én voltam elveszve! Amint lehajolok, hogy eltegyem a cipőt, egy gombot veszek észre. Furcsa köhögés kap el, az elmém és a torkom egyszerre kerül köszörű alá, ám csak az utóbbit sikerül üggyel-bajjal kimentenem. Kié ez a piros színű inggomb, hiszen senkinek sincs ilyen a lakásban, ezt biztosan tudom.- Biztos? Te ebben ilyen biztos vagy? - hallatszik Roxána hangja, ám ekkorra éppen elegem van az érthetetlen eseményekből. Tulajdonképpen mindig is féltem az érthetetlen dolgoktól. Az ember már csak ilyen: hanem ért valamit, mindjárt ellenségesnek tartja, s jobb híján elkerüli. Igyekszik nem tudomásul venni. Nemrégen azt nem értettem meg, mit zabái Roxána azon a bunkó srácon. Ez még a főiskolás években volt, amikor Roxi egy Bokor Iván nevű egyénnel szalad
