Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Németh G. Béla: A regényíró drámai remeklése (A Kassai polgárok)
Németh G. Béla Menj, Albertus. Gyermek vagy, titkaiddal és ősz hajaddal. Albertus: A város indulat és szenvedély is. Udvariasság és kétely. Lelkesedés és kapzsiság. Kő, sok kő, s ennek te vagy mestere. De ember is, sok ember, a város összezárva a kövek között. S az emberekhez én értek. Mestere a modulációs mondatformálásnak is: a szereplők minduntalan átveszik egymás szövegét, de éppen a döntő fogalmaknál, szavaknál, mondatoknál magukhoz hasonlítják őket. Genovéva és Ágnes között végső összecsapásra kerül sor. Genovéva: Kezdd el, anyám. Ágnes: Egyikünk elmegy ma éjjel ebből a házból. Genovéva: Te vagy én. Ágnes: Én az élet hosszú idejét és egy gyermeket adtam neki. Genovéva: Én az utolsó vágyat, amelyben újjászületett. Agnes: Én a csöndet, a tisztaságot, az emberi rendet, ami kell a munkájához. Egészen elsőrangú a lélek belső beszédéből a kifelé szólás átmeneteinek megformálásában. János mester és Szabina a már soha el nem készülő szobor előtt állnak. Szabina biztatja Jánost, hogy új vésővel folytassa munkáját. János mester (egyszerűen): Nem, Szabina, tudod jól, ez lehetetlen. (A szobor arcába világít.) Álszik. (Ágnes fölé hajol a lánggal.) Alszik. (Magasra emeli a fáklyát.) Üres a ház. Csak az árnyak maradtak. (Csend.) Most már egyedül leszek. Timót, Für- mender: Veled vagyunk, testvérünk. Dolgunk van és szükségünk reád. János mester: Aki elvégezte dolgát, egyedül marad. Nem tudod, Fürmender? Mi ketten már tudjuk. (Ágnesre mutat.) Ő meg én. Kitűnő értője a nem azonos műveltségű, lelkiségű, társadalmi rangú alakok alkalmazkodási vagy elkülönülési szándéka érzékeltetésének. A csata után Timót, a fürmender s a közpolgárok beszélnek. Makár, a szatócs: A nádor teste az utcakövön fekszik. Vérét a kutyák nyalják. A templom kapuja előtt hever. Mi legyen vele? Konrád, a csiszár: Add a kutyáknak. Timót, Fürmender: Temessétek az emberi törvény és keresztény szokás szerint. Különösen erős oldala a változatokon át való fokozás, az ún. variációs gradá- ció. Genovéva és Ágnes a félig kész szobor előtt János mesterről beszélnek. Genovéva: Még alszik a kő, anyám. Ne hívd, ne ébreszd. Ágnes: Belepusztul, aki faragta, ha nem tudja felébreszteni. Genovéva: Csak én tudom felébreszteni. Ha erőt adok annak, aki faragta. Ágnes: Mit tud a te erőd, Genovéva? Genovéva: Életet ad a földnek, a kőnek. Ágnes: Életet és rontást. Genovéva: A kettő ugyanaz. Ami él, pusztul és változik. Nyelvének egyik legfőbb erőssége azonban az, hogy a pergő párbeszédek, állítások, kérdések, feleletek, gondolatsorok egy-egy aforisztikus maximaszerűre formált mondatban nyerik el végső értelmüket. Szabina és Albertus beszél Ágnes holtteste mellett a halálról. Albertus így zárja le a beszélgetést arról, mit lehet tudnunk a halálról: „Valamit tudnak a halottak, amit nem tudtak egy perccel előbb.“ Genovéva és Ágnes vitájának egy-egy szakasza így végződik: Agnes: Gyermek. Az élet szorgalom és részvét. Genovéva: Van más is, anyám. Van tenger, vihar, tűzeső. Van érzés, mely megmozgatja a világot. Ágnes: Az ember dolga, hogy gátat építsen az áradó víznek, megfékezze a tüzet és eloltsa szívében az indulatokat... Genovéva: Nem félek a tűztől, sem a szenvedélytől. Két élet és két halál van, anyám. Van az olcsó élet, és van az olcsó halál. Van a teljes élet, és van a teljes pusztulás. Én a másik parton állok. János mester döntő beszélgetése Ágnessel: János mester: Mit tudsz még ró-
