Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Vladimír Holan: S Hamlet folytatta... (vers)
vers mert a gyermeknek a válasz s a felnőtteknek a kérdés sohasem elég. Mikor gyermekkorom hiszékenyen visszafogad magába, dalolni kezdek. Mikor Jézus Krisztus töviskoronájára gondolok, borzadva elhallgatok. Mikor tövises bokrot s benne madárfészket látok, hegyezem fülem. De mikor megismerek egy embert, följajdulok... Jajszó és ének és vers és zene... Képzelj el valakit, aki már hosszú ideje keresi barátját, s végül megtudja, hogy a keresett személy ebben és ebben a kórházban fekszik... Mit tesz vajon? Vásárol egy csomó szép ajándékot és siet a kórházba, a barátjához... De mikor megtudja, hogy téves volt a hír, s barátjának továbbra is se híre, se hamva, megkérdi az első beteget a kórház folyosóján, hogy nem tudja-e, melyik az a beteg, akit még sohasem látogatott meg senki... »Dehogynem tudom«, feleli a beteg, »én vagyok az, engem már tizenöt éve nem látogatott meg senki!« A látogató megajándékozza, de akkor a kórház folyosóján már nemcsak ők ketten állnak, körülöttük irigyen s éhesen ott tolong a kórház majdnem minden betege, s bosszúvágyon, sőt kegyetlenséggel állítják magukról, hogy már őket is régen nem látogatják... Fele királyságomat s a királykisasszony kezét! Nemrég levelet kaptam egy lánytól, azt kérdezte tőlem, hogy dolgozzon-e vagy (láthatatlan gyümölcsként) várjon a világ utolsó (legény-magas) fájára inkább... Az ablakom alatti hóba írtam a válaszomat: várjon, míg Mozart két hegedűjén
