Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (IV. rész)
Václav Havel E folyamat végső fázisának tekinthető az a szituáció, amikor a hivatalos struktúrák - a poszttotalitárius rendszer szervei, amelyek elválaszthatatlanok e rendszer „önmozgásának“ szolgálatától, és amelyek belső szerkezetét e feladat szelleme határozza meg - teljesen elhalnak, szétesnek, megszűnnek, hogy egykori hatáskörük területén „alulról“ szerveződő és merőben más felépítésű új struktúrák lépjenek a helyükbe. Minden bizonnyal még egy sor más módja is elképzelhető annak, hogy az élet érvényesülő törekvései miként változtatják meg politikailag (vagyis koncepcióját, struktúráját és „légkörét“ tekintve) az általános rendszert, és csökkentik minden területen a társadalom manipulációját. Ezúttal csak az általános rendszer tényleges megváltoztatásának azokról a módszereiről tettem említést, amelyeket 1968 körül Csehszlovákiában a saját bőrünkön tapasztaltunk. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy mindezek a konkrét formák egy bizonyos specifikus történelmi folyamat kifejezői és velejárói voltak, e folyamatot távolról sem kell az egyetlen lehetséges alternatívának tekintenünk, sőt - a maga specifikusságában - többé aligha ismételhető meg (legkevésbé nálunk), ami persze mit sem von le a benne keresett és fellelt néhány általános tanulság jelentőségéből). Ha már az 1968-as csehszlovákiai eseményekről beszélünk, témánk szempontjából talán helyénvaló rámutatni az akkori fejlődés néhány jellegzetes vonására: a kezdetben „légköri“, majd koncepcionális és végül strukturális változások nem a „párhuzamos struktúrák“ nyomására mentek végbe abban az értelemben, ahogy ezek napjainkban kezdenek formálódni, nemcsak a mai csehszlovákiai viszonyoknak, hanem általában a poszttotalitárius rendszer jelenlegi fejlődésének mint egésznek megfelelő jelenségként. Ilyen struktúrák - a hivatalos struktúrák e tökéletes ellenpólusai - akkor egész egyszerűen nem léteztek (és még kevésbé találkozhattunk volna abban az időben a mai értelemben vett „disszidensekkel“). Akkor a legkülönfélébb - hol következetesebb, hol felemás -, a szabad gondolkodásra, a független alkotásra és politikai megnyilatkozásra irányuló „spontán“ kísérletek nyomásának eredményeiről volt szó; „a társadalom független életének“ hosszan tartó, „spontán“ és észrevétlen beszüremkedéséről a fennálló struktúrákba (amely rendszerint csendes, intézményesített önállósodással kezdődik e struktúrák peremén és megtűrt környékén); tehát „a társadalom fokozatos föleszmélésének“ folyamatáról, a „rejtett szféra“ valamiféle „suttyomban“ végrehajtott megnyitásáról. (Nemhiába beszél a hivatalos propaganda, amely az élet valós törekvéseit „ellenforradalomnak“ nevezi, a csehszlovák eseményekkel kapcsolatban úgynevezett „lopakodó ellenforradalomról“.) E feleszmélésnek mindamellett nem kellett feltétlenül csakis „a társadalom független életéből“ mint valamely pontosan körülhatárolható szociális környezetből kiindulnia (még ha természetesen onnan indult is ki, és e tény elismerésével mindmáig adósok vagyunk), kiváltója lehetett az is, hogy a hivatalos struktúra egyes képviselői, akik többé-kevésbé azonosultak a hivatalos ideológiával, egyszerre szembesültek a valósággal, úgy, ahogy az az egyre mélyülő lappangó társadalmi válságok formájában és saját keserű tapasztalataik során, a hatalom igazi arcát és működését megismerve, feltárult előttünk (elsősorban az „antidogmatikus“ reformkommunisták népes rétegére gondolok, amely az évek folyamán a hivatalos struktúrákon belül alakult ki). A független kezdeményezések - amelyek olyan élesen el
