Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Hodossy Gyula: Le az iróniával! (Interjú Kukorelly Endrével)
Le az iróniával! Néhány kérdés Kukorelly Endre budapesti költőhöz Az irónia és az irodalom nagy találkozásáról beszélnek a kritikusok, amikor a nyolcvanas évek irodalmi termését elemzik. A te költészetedben is erősen érződik az irónia jelenléte... # Az utóbbi néhány évben ambivalens viszonyba kerültem az iróniával. Lehet, hogy ez nem látszik meg a szövegeimen, de ezzel együtt ez így van. Azt a típusú iróniát, ami Kelet-Európában működik, sajnos, a totalista rendszer vál- ,’totta ki belőlünk, akik megpróbáltuk elviselni, és akik nem hagytuk el ezeket az országokat. Megpróbáltunk normálisan élni, megpróbáltuk kikerülni a totalista rendszer csapdáit, amelyekbe egyébként lépten-nyomon beleléphettünk, beleeshettünk volna. Próbáltunk úgy élni, mintha egy normális világban élnénk. Ehhez a „kétségbeesett“ próbálkozáshoz volt rendkívül fontos eszköz az irónia. Anélkül, hogy különösen jól ismerném a kelet-európai irodalmakat, állítom, hogy a szinonima, ami kimutatható a jelentős alkotóknál, ebből fakad. A tény, hogy itt nem lehetett normális polgári életet élni, katasztrofális dolog volt. Állandóan koncentrálni kellett arra: ha átlépjük a nyugati határt, ez a fajta irónia ott nem létezik. A nem totalitárius társadalmakban ezek az iróniával átszőtt dolgok teljesen feleslegeseknek tűntek. Azt hiszem, itt az ideje annak, hogy nálunk, Kelet-Európában is feleslegesekké váljanak, bekerüljenek a lomtárba. Nekem, aki elég sok olyan szöveget írtam, amelyben az irónia jelentős szerepet játszott, most az a véleményem, hogy le az iróniával. Ez azt jelenti, hogy le a totális rendszerrel, és ennek megfelelően le azzal az életvitellel, amelyben az irónia jelentős szerepet játszott. Ez persze sokkal bonyolultabb annál, mint ahogy ezt itt elmondtam, hiszen az iróniával természetesen nem lehet leszámolni, mert a léttel sem lehet mit kezdeni irónia nélkül, ironikus látásmód nélkül. Tehát az az attitűd, amely halálos komolyan veszi a létet, amely saját magának rendkívüli szerepet tulajdonítva iszonyatos komorsággal mered a létezésbe, az számomra nevetségesnek, túlzásnak tűnik. Azzal az iróniával nem lehet leszámolni, amelyik a léttel néz szembe ironikusan, olyan módon, hogy nem stilizálja túl magát, hanem tudomásul veszi, hogy ő is a létezők egyike, nem kitüntetett létező. Saját magát, persze, mindenki halálosan kitünteti, és ezt nagyon helyesen teszi. Én magam is a világ központja vagyok a magam szempontjából, mint ahogy mindenki az, de nem gondolnám, hogy ezt másnak respektálnia kellene. Tehát aki nem így gondolkodik, annak az irónia a lételeme, vagyis az irónia a léttel szemben egészen más, mint a társadalmi léttel szemben. Természetesen az az ember, aki negyven évet élt egy ilyen
