Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (II. rész)
Verstörténés, kritikatörténés nyában -, hogy a Bettes Istvánéhoz és a Kövesdi Károlyéhoz hasonló fogadtatásban: tartós bizalmatlanságban, gyanakvásban részesültek Soóky László kéziratai is. Annál is inkább, hogy egyesítették magukban a recepciós rendszer által kifogásolt mindkét fajta világlátást: az elégikust és a groteszket. Soókyval szemben azonban „csupán“ az irodalmi élet kulisszái mögött folyt a kardcsattogtatás. Ár- nyékbokszolás vádját elkerülendő, hadd hivatkozzak tehát inkább egy olyan példára, amelyen - mint ama állatorvosi lovon az összes lehetséges betegség - meggyőző módon szemléltethetők a hetvenes-nyolcvanas évek irodalomkritikai recepciójának a torzulásai, tudatzavarai, emlékezetkihagyásai, meg nem gondolt gondolatai. A Varga Erzsébet-recepcióról van szó. Lírájának - igazságtalanság, elvakultság, elfogultság volna tagadni - vannak hatásos, a költőileg megformált világkép ismérveivel egybehangzó darabjai is. Egynéhány szövegét, amely a modern költészet „visszaklasszicizálódásának“ lehetséges módozatait villantja föl, mint kísérletet is izgalmasnak, figyelemreméltónak tartom. Ugyanakkor: az önmagát és az alkatához illő versvilágot, kifejezésmódot a mind a mai napig roppant nagy hibaszázalékkal kereső Varga Erzsébet költészetét szinte agyonnyomja az a tény, hogy nem belülről (nem a líra sajátszerűségei, lehetőségei, kompetenciája felől), hanem kívülről: az esztétikailag rendszerint artikulálatlan nyers „valóság“, a puszta tematika felől próbálja építgetni - jóval kevesebb, mint több sikerrel - a maga költői világát. Említettem már azt a tényt, hogy a hetvenes évek elején a szlovákiai magyar irodalomkritikai gondolkodás két ágra szakadt, az egyik oldalon azokkal, akik tematikus-idologikus alapon „a valóság irodalma" elvet vallják, a másik oldalon viszont azokkal, akik szerint az irodalom csak „az irodalom valósága“ fogalommal ragadható meg a maga esztétikai mivoltában. Rá kell itt mutatnom arra a tényre, hogy fiatal költészetünk első és második kirajzásából éppen Varga Erzsébet az, aki ezzel a két fogalommal (amely persze csak a mi, beidegződésekhez görcsösen ragaszkodó, elméletileg nem eléggé fölkészült irodalmunkban „dilemma“) egy-másfél évtizedes versírói ténykedése során a legkevésbé tudott megbirkózni. Ebből fakad a Varga Erzsébet-recepciónak az a sajátossága, hogy a kritika egy része rendkívül súlyos (és megfontolandó!) érveket sorakoztat föl amellett, hogy a Varga-szövegek zöme nem a költészet sajátszerűségének tiszteletben tartásával íródik; azok viszont, akik „a valóság irodalma“ elvét, a külsőleges megközelítés, a témaelsődlegesség, az „ilyen életérzés“, „olyan életérzés“ esztétikán kívül eső elvét vallják, rendre pozitív, mi több: elképesztően túlzó jelzőkkel minősítik Varga Erzsébet tevékenységét, - megpróbálván, különböző logikai csúsztatásokkal, fiatal líránk legjobb, maguknak már külhonban is rangot szerzett alkotóinak az eredményei fölé helyezni őt. 1976-1984: erre az időszakra esik a Varga-recepció folyamán napvilágot látott, egymásnak homlokegyenest ellentmondó recenziók sora. A kritikus szemléletet Szkárosi Endre Kritika-beli véleménye, Balla Kálmán és Mészáros László írása képviseli. Velük szemben Bábi Tibor, Alabán Ferenc és Rácz Olivér rendkívül pozitív méltatásai állnak. Hogy ebből az éles szemléleti ellentmondásból nem született vita - nagy kárára irodalmunknak! -, az annak tudható be, hogy az említett írások különböző lapokban és nagy időbeli szórásban jutottak nyomdafes
