Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (II. rész)
Verstörténés, kritikatörténés amelyek más, nagyobb, irodalmunk szempontjából sokkalta fontosabb célok szolgálatában is hasznosíthatóak lettek volna. Ám odabentről olyan hangok szűrődnek ki, hogy Koncsol esszéinek kéziratát „visszatartották“, s hogy évekig „fektették“ Kulcsár Ferenc negyedik verseskötetét is, isten tudja, miért, amelyre pedig ráillik - ha valamire, hát erre ugyancsak ráillett volna - a kritika egy része által olyannyira elvárt és hangoztatott „elkötelezett“ (mármint a humánumnak elkötelezett) minősítés. Domokos Mátyás írja a Leltárhiány című tanulmányában, (Újhold-Évkönyv, 1986/2), hogy az ötvenes évekbeli magyar kritika eltorzult irodalomértelmezése, „elvi harcossága“ miatt a szellemi élet nemcsak attól fosztódott meg, „hogy a korszak asztalfiókba szorult műveivel utat és kapcsolatot találjon olvasóközönségéhez, a nemzetéhez, hanem a félelem bénító stresszhatása következtében, a kilátás- talanság és reménytelenség depressziója miatt az egyes írói pályák törekvéseiben, növéstervében organikusan benne rejlő potenciális művek - ki tudja, milyen hosz- szú - sora semmisült meg végérvényesen“. Túlzás, túlságosan is mechanikus párhuzamvonás volna összevetni egymással az ötvenes évek irodalompolitikáját, illetőleg azt az irodalomszemléletet, amely a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján tört be, alattomos buzgárként, a szlovákiai magyar irodalom recepciós rendszerébe. Ám ha egyszer egy vállalkozó szellemű filosz - Domokos Mátyás példáját követve - hiánylistát készítene arról, hogy mi minden „maradt benne“ azokban az íróinkban, akik afféle „minden mindegy “ hangulatba estek, nem látva maguk előtt árva sugarát sem a reménynek, hogy a valóságot a maga valós természetének megfelelően, igazul, tehát ellentmondásaiban, kritikus szemlélettel emelhetik be az irodalomba, hát az a filosz alighanem terjedelmes listát állíthatna össze azokból a tématervekből, ötletekből, amelyek a recepciós rendszer esztétikai tudatzavarai, ideologikus félre- hallásai miatt eleve a halva született csecsemő sorsára ítéltettek. íme, legalább a magam nevében, egy adalék: ámbár Tóth László írói arckép- csarnoka, a Vita és vallomás számára adott interjúmban még 1979-ben jeleztem azt a tervemet, hogy legközelebbi munkám az Egyszemű éjszaka négy költőjének kismonográfiai igényű feldolgozása lesz - végül is nem csupán amiatt fordultam el egy évtizede a kritikától, mert egyebekkel: írói falurajzzal, történeti szociográfiával, s A hűség nyelve című nyelvművelő kötet összeállításával foglalatoskodtam, hanem elsősorban amiatt, mert úgy láttam: egy megzavarodott tudatú recepciós rendszerben művelni a kritikát, fölfedve azokat a találkozási pontokat, amelyekben nemzedékem lírikusainak kritikus költői valóságszemlélete érintkezik a társadalmi valóság, a társadalmi élet kritikusnak egyáltalán nem mondható, önigazolónak viszont annál inkább nevezhető önszemléletével, valójában nem lehet. Vagy legföljebb: csupán az asztalfióknak lehet. Ha napvilágra kerülnek majd egyszer a szlovákiai magyar írók naplójegyzetei, lehangoló képet tárnak az olvasó elé a szlovákiai magyar irodalom deformálódott közállapotairól, alkotói közérzetéről. Ha bepillanthat egyszer egy majdani filosz azokban a lektori jelentésekbe, amelyek ma még természetesen belső, zárolt és védett bizalmi anyagok (1988 telén még remélni sem mertem, hogy 1989 novembere után már nem lesznek azok), de amelyek irodalomtörténeti dokumentumokká, forrásanyaggá válnak, számtalan ténnyel lesz majd bizonyítható, hogy
