Irodalmi Szemle, 1991

1991/3 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) III. rész

A kiszolgáltatottak hatalma

Fejlődésének bizonyos fokán „a társadalom független élete“ és az „ellenzéki mozgalom“ természetesen már nem boldogulhat a szervezettség és intézményesülés bizonyos elemei nélkül. Márpedig hogy a fejlődés ez irányban halad, az szinte magától értetődő, és hacsak „a társadalom független életét“ valamiképpen radikálisan el nem fojtják, és hatalmi eszközökkel fel nem számolják, ez a folyamat egyre erősödni fog. S ezzel a fejlődéssel „kéz a kézben“ szükségszerűen kialakul majd - hiszen már nálunk is létezik - a párhuzamos politikai élet: létrejönnek a különféle politikai beállítottságú csoportok, amelyek majd tovább osztódnak, hatnak és kölcsönösen szembesülnek.

Mindezek alapján tehát kimondhatjuk, hogy a „párhuzamos struktúrák“ egyelőre az „igaz élet“ legszembetűnőbb megnyilvánulásai, és hogy támogatásuk és fejlesztésük egyike azoknak a fontos feladatoknak, amelyeket ma az „ellenzéki mozgalmak“ célul tűznek ki.

Ez is ismételten igazolja, hogy a „politika előtti“ szféra az a közeg, ahonnan a társadalom minden, a rendszer nyomása ellen tiltakozó megmozdulása kiindul. Mert mi másnak nevezhetők a „párhuzamos struktúrák“, mint ama más élet mozgásterének, egy olyan élet mozgásterének, amely összhangban van saját törekvéseivel, s azokkal összhangban strukturalizálódik? Mi mást láthatnánk ezekben a társadalmi „önszerveződést“ célzó kezdeményezésekben, mint a társadalom egy részének arra irányuló kísérletét, hogy - mint társadalom - „igazságban éljen“, megszabaduljon az öntotalitástól, és egyszer s mindenkorra véget vessen a poszttotalitárius rendszerrel való cinkosságának? Mi más ez, mint az emberek erőszakmentes próbálkozása, hogy megtagadják önnön énjükben a rendszert, és életüket új alapokra: saját személyiségtudatukra alapozzák? És talán nem azt igazolja-e ismételten ez a törekvés, hogy az érdeklődés középpontjába alapvetően a hús-vér ember került? Hiszen a „párhuzamos struktúrák“ nem a rendszer- váltás valamiféle apriorisztikus elméleti látomásából erednek (nem politikai szektákról van szó), hanem az élet törekvéseiből és a hús-vér ember valós szükségleteiből: hiszen valamennyi esetleges rendszerváltás, melynek csírái itt fölfe- dezhetők, mondhatni, ténylegesen „alulról“ indultak, azáltal, hogy a megváltozott élet mintegy kikényszerítette őket, tehát semmiképpen nem előzték meg az életet, nem irányították, s nem kényszerítettek rá valamely változást.

A történelmi tapasztalat arra tanít bennünket, hogy az ember számára általában az a valóban értelmes életcél, amelyben valamiféle egyetemesség elemei is fellelhetők, tehát amely nem csupán részleges, csak valamely így vagy úgy körülhatárolt közösség számára elérhető, hanem épp ellenkezőleg, bárki számára kiindulópont lehet, az általános megoldás előképe, s amely így nemcsak az ember önmagába zárt, önmaga iránti, és önmagáért való felelősségérzetének kifejezése, hanem amely számára ez a felelősségérzet mindig eredendően a világ iránt és a világért érzett felelősségből fakad. Ezért nagyot tévedne az, aki a „párhuzamos struktúrákat“ és a „párhuzamos poliszt“ valamiféle gettónak, valamiféle elszigetelődésnek fogná fel, amely csupán azok életegyenletét oldaná meg, akik az elvonulást választották, és a többiek iránt közömbös maradna; egyszóval, ha ez alapvetően részmegoldás lenne, amely számára az általános helyzet érdektelen. Az efféle felfogás már csírájában elidegenítené az „igaz életet“ eredendő céljától - azaz a „másokkal“ való törődéstől s végül csupán a „hazug élet“ valamiféle