Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) III. rész
Václav Havel hatalmi önkény viszonyai közt érvényesül ennyire spontánul és általánosan a törvényesség elve? Elsősorban bizonyára a poszttotalitárius rendszer specifikus voltának és e specifikusság ösztönös megérzésének természetes következményéről van szó: minthogy a társadalom szabadságáért folytatott küzdelemnek általában két alapvető alternatívája van: nevezetesen a törvényesség elve és az ellenállás (akár fegyveres, akár fegyvertelen), első látásra nyilvánvaló, hogy az utóbbinak a poszttotalitárius rendszerrel szemben eleve nincs esélye: olyan viszonyoknak megfelelő módszer ez, amelyek egyértelműen érzékelhető mozgásban vannak, például a háborús helyzetnek, valamely nyílt szociális vagy politikai összeütközésnek, a megszilárduló vagy összeomló „klasszikus“ diktatúra körülményeinek, vagyis olyan viszonyoknak, amikor a tényleges hatalom síkján fegyveres konfrontációvá fajul két egymással legalább némiképp összemérhető társadalmi erő (például a megszálló hatalom kormánya és a szabadságáért küzdő nemzet) ellentéte, amikor éles határ vonható a hatalmat birtoklók és a leigázottak között, vagyis amikor a társadalom nyílt válságba kerül. A poszttotalitárius rendszer viszonyaira azonban - hacsak nem egy-egy robbanással járó határesetről van szó (Magyarország 1956-ban) - minden jellemző, csupán a fentiek nem: e rendszer viszonyai állandóak és stabilak, a társadalom válsága általában lappangó (még ha ennélfogva sokkal mélyebb is): a tényleges hatalom síkján a társadalom távolról sem élesen polarizált, alapvető konfliktusai - mint láttuk - elsősorban magukban az emberekben játszódnak le. Ilyen körülmények között az ellenállás szítása a legcsekélyebb társadalmi visszhangra se számíthatna, a „szunnyadó“ társadalom, amelyet leköt a fogyasztói életforma „státuszszimbólumaiért“ folyó hajsza, s amely a maga egészében voltaképpen e poszttotalitárius rendszer cinkosa (hiszen hatalmának részese és „önmozgásának“ elősegítője), egyszerűen minden effélét elfogadhatatlannak tartana, önmaga elleni támadásnak vélne, s alighanem inkább a rendszer iránti fokozott ragaszkodásával reagálna rá (lévén az legalább valamiféle quasi-törvényességnek a biztosítéka). S ha ehhez hozzászámítjuk még azt is, hogy a poszttotalitárius rendszer a társadalom közvetett és közvetlen ellenőrzésére olyan tökéletes hatalmi gépezettel rendelkezik, amelyhez fogható még nem volt a történelemben, világos, hogy bármilyen ellenállási kísérlet nemcsak hogy politikailag kilátástalan lenne, hanem ráadásul gyakorlatilag kivihetetlen is: alighanem felszámolnák, még mielőtt konkrét formát öltene. De még ha netán sikerrel járna is, akkor is csupán néhány elszigetelt megszállott egyéni akciója maradna, akik nemcsak a gigantikus állami (és állam fölötti) hatalommal találnák magukat szemben, hanem alapjában véve azzal a társadalommal is, amelynek érdekében elszánnák magukat. (Egyébként ezért is vádolja előszeretettel az államhatalom propagandagépezete az „ellenzéki mozgalmakat“ terrorizmussal, illegális, „összeesküvő“ módszerek alkalmazásával.) Ám nem elsősorban ez az oka annak, hogy az „ellenzéki mozgalmak" a törvényesség útját járják. Választásuk sokkal mélyebb indítékból, nevezetesen az „ellenzéki“ magatartás legsajátabb lényegéből fakad: a rendszer erőszakos megdöntésének elve (márpedig minden ellenállási mozgalom alapjában véve erre törekszik) eleve, mint olyan idegen számára, és annak is kell lennie, mivel erőszakon alapszik. (Általában csak szükséges rosszként fogadhatja el a szélsőséges helyze
