Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) III. rész
Václav Havel Minthogy az „aprómunka" elve sosem volt azonos az adott rendszerben bármilyen áron fennmaradni parancsával (ebből a megközelítésből mindenki, aki hagyná, hogy kirekesszék a rendszerből, olybá tűnhetne fel, mint aki közömbös a „nemzet javára végzett munka" iránt), annál kevésbé lehet ez az értelme ma. Természetesen nincs semmiféle általánosan érvényes viselkedésmodell; azaz semmiféle általánosan érvényes és bármilyen helyzetben alkalmazható kulcs annak a pontnak a meghatározására, mikortól válik az „aprómunka" a „nemzet javára végzett munka" helyett „nemzetellenes munkává"; ám hogy ennek a veszélye mind alacsonyabban lebeg az „aprómunka" fölött, és hogy az „aprómunka" mind könnyebben beleütközhet abba a bizonyos falba, amikor is számára az ösz- szeütközés elkerülése egyet jelent tulajdon értelmének elárulásával, napnál világosabb. Mikor 1974-ben egy sörgyárban dolgoztam, egy bizonyos Š. volt a főnököm: egy olyan ember, aki ismerte a sörfőzés minden csínját-bínját, volt benne valamiféle rendi büszkeséghez hasonló öntudat, és fontos volt neki, hogy a sörgyárunkban jó sört gyártsunk. Szinte minden idejét a sörgyárban töltötte, minduntalan újításokat eszelt ki, azzal a feltételezéssel gyötört bennünket, hogy mi is úgy lelkesedünk a sörgyártásért, mint ő, egyszóval, a szocializmusra jellemző tre- hányság közepette nehéz lenne nála pozitívabb hozzáállású dolgozót találni. A sörgyár vezetői, akik a szakmájukhoz sokkal kevésbé értő és azt sokkal kevésbé szerető, ám politikai szempontból annál befolyásosabb emberek voltak, nemcsak hogy továbbra is hagyták, hogy a sörgyár ne jusson ötről hatra, s nemcsak hogy fütyültek Š. építő jellegű javaslataira, hanem ráadásul egyre nagyobb ellenszenvvel viseltettek iránta, és minden eszközzel igyekeztek megnehezíteni a munkáját. A helyzet odáig fajult, hogy Š. számára nem maradt más hátra, terjedelmes levélben tudatta a főigazgatósággal, mi folyik a gyárban, az igazsághoz híven feltárta, miért állt az utolsó helyen a kerületben, és megnevezte az igazi vétkeseket. Panasza meghallgatásra találhatott volna: a politikailag megbízható, de a sörhöz mit sem konyító, intrikus és a munkásokat megvető igazgatót leválthatták volna, és a sörgyárban uralkodó viszonyok Š. kezdeményezése jóvoltából jobbra fordulhattak volna. Ha mindez megtörténik, az eset a sikeres „aprómunka" látványos példájának bizonyul. De fájdalom, épp az ellenkezője történt: a sörgyár igazgatójának - mint a járási pártbizottság tagjának - jó kapcsolatai voltak „odafenn", és így gondoskodott a dolgok megfelelő alakulásáról: Š. helyzetfeltárását „gúnyiratnak“ minősítették, Š-et politikailag kártékony elemnek nyilvánították, munkahelyéről kidobták, és áthelyezték egy másik sörgyárba segédmunkásnak. Az „aprómunka“ beleütközött a falba; a poszttotalitárius rendszer falába. Š. azzal, hogy megmondta az igazat, „félrelépett“, kiszállt a játékból, és „csökkent értékű“ állampolgárként végezte, „cégéres“ ellenségként, akit többé - elvből - senki sem hallgathat meg. A Kelet-csehországi Sörgyár „dissziden- se“ lett. Azt hiszem, ez a történet modellértékű, csak épp más szempontból világítja meg azt, amiről már az előző fejezetben beszéltem; az ember nem úgy válik „disz- szidenssé", hogy egy nap elhatározza: ezt a sajátos karriert futja be. hanem azért, mert belső felelősségérzete és a külső körülmények egész sorának összejátszása egyszerűen belesodorja ebbe a „státuszba": kivettetik a fennálló struktúrákból.
