Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (Első rész)
Zalabai Zsigmond- valójában még nem költészettörténet; ahhoz, hogy akként értékeljük, ez a húsz esztendő - még ha időközben kamaszköltőkből József Attila-i „meglett emberré“ értek is pályatársaim, s velük együtt e sorok írója - röpke kis időszak; közjáték az irodalomtörténet nagy folytonosságában. S még inkább érvényes ez az „egy- szeműsöknél“ fiatalabb, 1976-1984 között induló, a szlovákiai magyar modern líra partjaira második hullámként kifutó pályakezdőkre, hogy a legfiatalabbak- ról, az 1986-ban kiadott Próbaút című antológia útkeresőiről, fölfedezettjeiről már ne is szóljak. Nem merném könyvemet líratörténetnek nevezni, azért sem, mert előttem lebegett újabb kori irodalomtörténetírásunk egyik megalapozójának, Horváth Jánosnak az az intelme, mely szerint irodalomtörténész csak addig a pontig közelítsen a mindenkori jelen felé, „ameddig a tiszta történeti érdeklődést aktuális szenvedélyek nem zavarhatják". Kisebb igényű cím keresésére ösztönöz az a - szintén nem lebecsülendő - körülmény is, hogy kell-e, szükséges-e, időszerű-e már történeti igénnyel, hosszmetszeti elemzéssel, egyéni és nemzedéki pályaívek felvázolásával közelíteni az említett három költői kirajzáshoz; hogy minek arra vállalkozni, amivel egyelőre a legszigorúbb kritikusnak: a személytelen Időnek kellene foglalkoznia, aki - Ady óta versből tudjuk ezt is - ott áll nemcsak az itt minősített költők, költőjelöltek, hanem egyúttal kritikusok fölött is, kezében „óriás rostájával“, s rázza azt, igazságot osztón, rázza csak egyre. Szabad-e egyáltalán - kellő távlat, letisztult perspektíva, biztosabb tájékozódási pontok nélkül! - szintetikus jelleggel, a leírás-elemzés-minősítés folyamatait követő értékkijelölő szándékkal közelíteni ahhoz, ami még nem lezárt verstörténet, hanem csupán „work in progress“, alakulás; verstörténés: módosuló, szeszélyesen hullámzó pályaív, kiszámíthatatlan, előre nem sejthető kanyarokkal, meglepetésekkel, a röppálya ballisztikus rendellenességeivel, műszaki zavaraival: időleges megtorpanásokkal, elakadásokkal, csupa kiszámíthatatlansággal, magasból mélyre zuhanással, s fordítva: mélyből magasabbra emelkedéssel. Hát még a jövő! Az szoríthatja csak igazán falhoz az irodalomtörténeti igényekkel föllépő kritikust! Hol arra cáfolva rá, hogy értékminősítése túlzottan kedvező volt, mert hiszen X. azóta megrekedt, válságba került, önköreiben forog, „növéstervében“ elakadt; Y. bezzeg, akiről jó szó kevesebb esett, azóta szárnyra kapott, s csillagmagasban énekel! Nem folytatom. Magam is tudatában vagyok annak, hogy értékítéleteimet az idő természetszerűen megrostálja majd, hozzáigazítja azokat a most taglalt pályaképek akkori állapotához, a mindenkori realitáshoz. Tudatosítom azt is, a jövőbe kellene látnom ahhoz, hogy megjósoljam: lesz-e ötven, száz, kétszáz év múltán nemhogy „klasszikusa“, hanem egyáltalán számon tartott alkotója e három pályakezdő bolynak. Egyelőre csupán ennyit állapíthatok meg róluk: néhányukat - főként az első kirajzásból - számon tartják már jelenkorunk költői értéktőzsdéjén, határainkon innen és túl; mások - akik rövidebb ideje vannak a pályán - építgetik, több-kevesebb sikerrel, de tehetségesen, lírájuk épületének alsóbb szintjeit; s vannak végül köztük egészen fiatalok, akik ugyan még csak az alapok zsaluzásánál tartanak, keverve költészetük kötőanyagához a betont, ám - ha tehetségükkel jól sáfárkodnak - az inasévek után megszerezhetik maguknak mind a felszabaduló, mind pedig a mesterlevelet.
