Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Balla Kálmán: Költészetünk két évtizede (esszé)
Költészetünk két évtizede számunkra. A kérdéskör részletezést igényel, ám talán anélkül is leszögezhető itt annyi, hogy az ugyancsak konszolidálódó Magyarország felől hosszú ideig majdnem kizárólag olyan természetű érdeklődés irányult felénk, amely épp a szóban forgó szülőföld- vagy nemzetiségi ihletésű lírát preferálta. A harmadik szakasz, a nyolcvanas évek öt-hat záró esztendeje mindenképp a kiábrándulás jegyében alakul. Sem a mitizált szülőföld vonzása és ereje, sem a burkolt hatalombíráló magatartás nem fedhette el tovább a költészetünk közegében is elmélyülő leépülést, qtomizálódást, szellemi korrumpálódást. Az al-. kuk - kiderült - kiábrándítóan eredménytelenek maradtak, rossz lelkiismeretet hagytak legföljebb maguk után. Válságba jutott az a magatartás, amely a fölérendelt elv, a közösség érdekeire hivatkozva tett engedményeket a személyiség s az író autonómiája és szabadsága rovására. Ez a válság többé nem, vagy nem csupán a hatalommal vagy kisebbségünk sorsával, hanem önmagukkal, senkiből le nem vezethető egyéni egzisztenciájukkal való szembenézésre késztette költőink javát. Tóth Istentelen színjátékéi ban (1983), sőt Tőzsér Adalékok a Nyolcadik színhez (1982) c. kötetében látszanak ennek kezdetei, de Varga Imre két hosszú verse (Ember/Világ rapszódia, 1984) is ide tartozik. A válság ugyanakkor ellenreakciókat váltott ki az éppen pályájukat kezdő fiatalokból, s végeredményben az ő jelentkezésük erősítette föl igazán- spontánul, de annál erőteljesebben és hitelesebben - az egyéni létértelmezés, az elkülönülni és kiválni akaró szemlélet, az individuális világkép rehabilitálásának tendenciáját. Bettes István, Barak László s részben Soóky László 1981-82 körüli és utáni versei jelzik a készülődő szemléletmódosulást. A hozzájuk kötődő, melléjük sorolható még ifjabb írócsoport pedig a végleg lejáratódó alkalmazkodó, beépülő magatartástól, de az egyre inkább annak jelképévé váló irodalmi és kulturális intézményrendszertől is elhatárolta magát. Autonóm, de nem illegális szerveződéseiket, sőt publikációs fórumokat alakított ki (Iródia, Stúdió Érté), vállalva a betiltás kockázatát és következményeit (erre mindkét említett szerveződés esetében sor került). A Főnix sorozat, a Próbaút, illetőleg az Iródia meg a Fiatal írók Köre java tehetségeinek - folyóiratbeli s mindinkább kötetekben is mérhető -jelenléte líránkban meghatározóvá vált az utóbbi fél évtized során. Ez a gárda- hogy legalább jelezzem itt is a kitekintés igényét és fontosságát - az erdélyi és magyarországi új magyar költőnemzedékekkel fenntartott szemléleti rokonsága által is bizonyítja törekvéseinek korszerűségét, szimultán voltát a közép-európai líra jelen idejében. Ez pedig biztató a jövőre nézve, jóllehet - mint hallottuk, tudjuk - a kultúra, az irodalom fórumai anyagi, sőt fennmaradási gondokkal küszködnek. Meg kell értenünk azonban, hogy ez a pártállam és kapcsolt részeinek, struktúráinak - benne az államilag fenntartott és felügyelt írószövetségeknek, kiadóknak, folyóiratoknak, alapoknak, az egész ideológiai célú s tartalmú jutalmazási és privilégiumrendszernek - összeomlási, felbomlási folyamatába tartozik. A pártnómen- klatúra egykori kedvezményezettjei „gyengédtelenségről“ panaszkodnak nyílt leveleikben, amikor kicsúszik alóluk a székük, de ki figyel oda rájuk? Az elmúlt rendszer érdemeikért, szolgálataikért jutalmazta őket - s ezek az érdemek, sajnálatos módon, nem évülnek el... A nálunk is szerencsésen restaurálódó polgári