Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Balla Kálmán: Költészetünk két évtizede (esszé)
Balia Kálmán a hatvanasok derekáig tartó) hazai ötvenes évek, illetve az ugyancsak hosz- szúra nyúló konszolidáció korszakának lírája között - ha úgy tetszik, a sztálinizmus és a neosztalinizmus korának tipikus szlovákiai magyar költői magatartása között. És jelentős különbség van az utóbbi korszak szlovák költészetével összevetve is: ott újraaktivizálódtak az előző időszak udvari lakájai (Plávka, Reisel), és hozzájuk újabb vonalas szerzők csatlakoztak, olyanok is, akik korábban nem számítottak annak (Válek, Koyš, Mihálik). A mi irodalmunkban viszont a sztálinista periódus több lelkes lírai karrieristája visszavonult (Bábi, Csontos, Gyur- csó) vagy pedig hangot váltott, de Válekékkal ellentétes irányba levetkőzve „haladó“ átpolitizáltságát (Dénes, Török, Veres). A másik mozzanatot általánosabb összefüggésben szóba hoztam már, párhuzamba állítva líránkat is a szlovákkal, ill. a magyar népi irányzat lírájával e tekintetben: nevezetesen a sajtó és irodalmi szólásszabadság korlátainak elfogadása tekintetében. Történelmi, társadalomtörténeti, szociológiai, szociálpszichológiai természetű szempontokat egyaránt mérlegelnünk kellene, ha e két jellegzetes magatartás- forma aránylag tartós meggyökeresedésének okait keresnénk, ám az ilyen vizsgálódás nyilván visszavezetne korábbi időszakokba. A bennünket érdeklő húsz évre nézve ezek irodalmi vetületei a fontosak, s azok közül szintén kettőt emelnék ki e vázlatos gondolatmenet célja szerint. Az egyik, hogy a korábbi hivatalos, azaz bolsevik értelmű politizáltság helyébe egyfajta más irányú politizálódás lépett: a gyakran - érthető okokból - elvontságba, sejtelmes metaforákba burkolt tiltakozás, az ellenállás, a lázadás az irodalom, az író rövid pórázra fogása ellen. Az a szubjektivitás, amely a hatvanas évek derekán a lírai alany válságát fejezte ki - mikor is a korábbi felhőtlen azonosulások lehetetlenné váltak -, a hetvenes-nyolcvanas években sok esetben csak ürügy, maszk, mondhatni védőpajzs a korlátoltak támadása ellen. Kíméletleneb- bül az öncenzúra egyik nemesebb vállfájának is nevezhetnénk idősek és fiatalok verseiben egyaránt azt, ami voltaképpen úgy értékelhető, mint a korábbi periódus pozitív (azonosuló) közéletiségének (elkötelezettségének) ellentétes előjelű, ellenzéki hajlamú vagy csak egyszerűen bizalmatlan, elidegenedett folytatódása. A hatalommal azonosulni tehát - mint azt az erre vállalkozók közmegvetése, közutálata is jelezte - elfogadhatatlan volt költőink számára, de annak nyílt politikai ellenzékével azonosulnia úgyszintén. (Ennek okaira is rá lehetne mutatni külön elemzés keretében; összevetve irodalmunkat s annak viszonylag érintetlenül maradt közegét a cseh irodalom 1969 utáni teljes kettészakadásával.) A szembenállásnak szükségképpen hivatkozási alapra, a kétségbevont vagy tagadott értékekkel szemehelyezhető értékekre kell támaszkodnia, ami pozitív volta révén ismét identifikációs, affirmatív modellként szolgálhat - rebellis vagy lamentáló, sérelmi vagy támadó alapálláshoz-e, az már másodlagos. És e hivatkozási értékkörnek a második magatartásformából - a korlátok elfogadásából -kifolyólag a publikus, a konszolidációban szalonképes motívumok közé kellett tartoznia. Irodalmunk, költőink persze nem ilyen okoskodás útján jutottak el ahhoz a megoldáshoz, amelyet szülőföld-mitológiának nevezhetnénk. Ám az ún. szülőföld- vagy nemzetiség- vagy anyanyelvversek térhódítása a hetvenes években
