Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Balla Kálmán: Költészetünk két évtizede (esszé)
Balia Kálmán Verset megjelentetni, még ha az a vers nem volt is udvaridicsőítő, azaz a rendszernek elkötelezett és ezt természetesen kellőképpen hangsúlyozó darab, többnyire nem ütközött nehézségbe. Verset értelmezni és értékelni azonban - ismétlem: a szó igényes és tisztességes értelmében - sok esetben fölért (volna) a feljelentéssel. Vagy az elemzés szerzőjére nézve - ha bírálhatatlan, a párt és annak belügyi apparátusa által védett szerzőt próbált (volna) irodalmi szempontból a helyére tenni -, vagy pedig a vers szerzőjére nézve, ha éppen az értelmezés tette volna az értekező próza következményeinek megfelelően világossá azt a versben kifejezett magatartást és értékrendet, amelyet a pártközpont tompaagyú sajtófelügyelői elől jótékonyan elrejtett a versnyelv metaforákkal s asszociációkkal sűrített szövete. Egyébként a lapok s a kiadó nem mindig tompaagyú főszerkesztői, akiket kinevezésük fejében a párt a politikai sajtóellenőrzés, tehát a cenzúra gyakorlásának mindennapi s egészen konkrét feladatával bízott meg, épp e jótékony versbeli „közérthetetlenségben“ bízva folytathattak olyan jóváhagyási gyakorlatot, amely a verspublikálás említett viszonylagos zökkenőmentességében nyilvánult meg. Följelentéssel fölérő nyílt sisakos elemzések azonban nemigen készültek, hiszen a versértőkben működő realitásérzék és/vagy öncenzúra már a szándék fázisában jelezte, hogy eleve meg sem célszerű írni a közölhetetlen mert tisztességes írásokat. (Följelentéssel fölérő írások megjelentek persze, csak éppen tisztességeseknek nem nevezhetők, hiszen a följelentés szándékával íródtak. E szándékot - nehogy tán észrevétlen maradjon - nemigen burkolták, mégis alattomos írások születtek így... Érdekes paradoxon!) A kritikai irodalom a dolog természeténél fogva a mindenkori jelenhez, az élő irodalomhoz kötődik. Az elmondottak fényében ezért nem csoda, hogy ez a műfaj irodalmunkban minden korábbinál mélyebb és lehangolóbb válságba jutott. Nem annyira a mennyisége, szaporasága csökkent, hanem a felívelés tendenciája, a távlatok vesztek ki belőle a hatvanas évekhez képest. Az az ár, amit az engedélyezett megszólalás kereteihez való ragaszkodásért fizetni kellett, vagy a kritikus kedveszegett elhallgatása volt, vagy a vélemények burkolása, sejtetésbe, utalásokba csomagolása, ami torzítás és féligazság formájában végül a szándéktalan manipuláció egyik formája lett. A jószándékkal kövezett út ez esetben nem egészen a pokolba, hanem a rendszerbe való beépüléshez vezetett. Mi egyéb, ha nem manipuláció például az az álkritikai magatartás, amit lefele mutogatásnak nevezhetnénk? Irodalmunk, költészetünk, kritikánk stb. hiányosságait kérték számon sok esetben a szerzőkön, az alkotón - egy olyan korszakban, amikor épp az alkotókat viselte meg leginkább az életelemüket jelentő közlési és szólási lehetőségek megnyomorítása. Mi egyéb, ha nem szolgalelkű manipuláció az az okoskodás, amelynek az irodalmunk ügyeit tárgyaló számtalan írásban vagy tanácskozáson lehettünk közönsége, s amely a következményekért - ez esetben az irodalom torzulásaiért - nem azok okozóit, hanem szenvedőit hibáztatta? A legalitáshoz, tehát a politikailag ellenőrzött publikáláshoz való ragaszkodás irodalmunkat egyfelől a szlovák irodalommal rokonítja (mint mondtam, az utóbbi két-három évtől eltekintve), másfelől pedig a magyarországi irodalom egyik fő irányzatával. Két évvel ezelőtt, a Hitel első számában Csoóri Sándor indokolta