Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) I. rész
A kiszolgáltatottak hatalma ja fontosabb lesz a mögötte rejtőző kézzelfogható valóságnál; a jelenségek jelentősége immár nem magukból a jelenségekből következik, hanem az ideológia kontextusába való fogalmi besorolásukból; nem a valóság hat a tézisre, hanem a tézis a valóságra. A hatalom ilyeténképpen végül jobban kötődik az ideológiához, mint a valósághoz; a tézisekből meríti erejét, s teljességgel a tézisek függvénye. Mindez természetesen elkerülhetetlenül oda vezet, hogy a tézis, illetve az ideológia végül - paradox módon - nem szolgálja többé a hatalmat, hanem a hatalom kezd az ideológia kiszolgálójává válni, mintha az ideológia „kisajátítaná a hatalom hatalmát“: mintha maga venné át a diktátori szerepet. Ettől fogva úgy tűnik fel, mintha az emberek sorsa felől maga a tézis, maga a rítus, maga az ideológia határozna, tehát semmiképpen sem az emberek. Minthogy az ideológia a hatalom belső „állagának“ legfontosabb biztosítéka, egyúttal folytonosságának is egyre fontosabb biztosítékává válik: míg a „klasszikus“ diktatúrában az utódlás kérdése mindig is némiképp problematikus kérdés- az esetleges jelöltek tulajdonképpen nem tudják elfogadhatóan indokolni jelöltségüket, és így minden alkalommal kénytelenek nyílt hatalmi konfrontációhoz folyamodni -, a poszttotalitárius rendszerben a hatalom személyről személyre, garnitúráról garnitúrára ruházódik át lényegesen kifinomultabb módszerekkel: az utód kiválasztásában ugyanis jelentős része van az új „king-maker“-nek: a jelölt rituális jogosultságának; abbeli képességének, hogy a rítusból erőt merítsen, hogy kiteljesítse, kihasználja, hogy úgyszólván általa hagyja magát a „felszínre vettetni“. Természetesen a poszttotalitárius rendszer sem mentes a hatalmi harctól, sőt ez a harc többnyire sokkal kíméletlenebb, mint a demokratikus társadalmakban (nem nyílt, a demokrácia szabályai által kordában tartott, a kulisszák mögött zajló küzdelem: nehéz lenne felidézni akár csak egyetlen olyan esetet is, amikor valamely uralmon lévő kommunista párt főtitkára úgy adta volna át a helyét az utána következőnek, hogy eközben a különféle védelmi és karhatalmi egységeket ne helyezték volna legalábbis készültségbe). Ez a harc azonban - a „klasszikus“ diktatúrákban uralkodó viszonyokkal ellentétben - sohasem veszélyeztetheti magát a rendszer lényegét és annak folytonosságát. A legtöbb, amit okozhat, hogy meginog a hatalmi gépezet, ám csakhamar ismét magára talál, éppen azért, mert legfontosabb kötőanyaga - az ideológia - érintetlen marad: bárki váltson is fel bárkit, a váltás csakis a közös rítus jegyében és keretében mehet végbe: sosem történhet meg annak megtagadásával. A rítusnak ez a „diktátuma“ azonban idővel oda vezet, hogy a hatalom szemlátomást anonimizálódik; az egyén szinte beleolvad a rítusba, hagyja, hogy az magával ragadja, úgyhogy nemegyszer már-már úgy látszik, mintha maga a rítus hozná fel az ismeretlenség homályából az embereket a hatalom napvilágára: vagy talán nem jellemző vonása-e a poszttotalitárius rendszernek, hogy a hatalmi ranglétra valamennyi fokán az igazi egyéniségeket mindinkább kiszorítják az arc nélküli bábok, a rítus és a hatalmi rutin uniformizált kiszolgálói? Az ekként személytelenné és névtelenné vált hatalom automatikus működése egyik jellegzetessége a rendszer ama bizonyos meghatározó „önmozgásának“, mintha ennek az „önmozgásnak“ az önkénye válogatná ki a hatalmi gépezet posztjaira az akarat nélküli embereket; mintha a szólamoknak ez a diktátuma
