Irodalmi Szemle, 1991
1991/12 - Kulcsár Ferenc: Imádságok VI. (esszé)
Imádságok VI. féltés és szánalom rejtélyes módján, s mi „indulunk“, hogy tetteinkben valósággá avassuk e hívás minőségeit. Még egyszer: ki az, aki hív, miféle erő? Kinek van hatalma hívni, ki ejti foglyul lelkiismeretünket, ki hív az igazság és a valóság megismerésére? Nem feltétlenül az-e eme hívó, aki nálunk hatalmasabb, s egyben lelkünk ismerője? S tudna-e hívni, ha nem lenne bennünk? Igen, az értelem eredője hívja értelmünket a fénybe, vagyis bennünket, akik az ő eredői vagyunk. Ezért nevezem Isten hívásának, isteni hívásnak. S vajon ez a hívó, akit Istennek nevezek, az én Istenem-e? S ha az én Istenem, milyen mértékben az? Ha Isten, akkor mindenható. De ebből még nem ered, hogy az én Istenem mindenható. Nem, az én Istenem csak olyan mértékben enyém, amilyen mértékű minőségben részesít, pontosabban, amilyen mértékben megfelelek a hívásnak cselekedeteimben. Valaki ellenvethetné, hogy az én Istenem így csupán képzelt Isten, az én teremtményem, képzeletem Istene, s életem minőségétől függ az ő mindenhatóságának mértéke. De nem. Ez az észérv semmit nem mond. Meg kell érteni, hogy a puszta ész, a ratio bizonyos értelemben az ember ellensége, mert a világegészt, a világszellemet az ész nem képes hiánytalanul megtapasztalni, s a lélekhez kötni. Hanem éppen az emberi lélek az, amely „totálisan“ képes tapasztalni. Miért? Mert a lélek, s nem az ész a mélyebb gondolkodó. Úgy is mondhatnám, hogy az ember dicsősége - minden tévhit ellenére - nem a lecsupaszított, ihlettől megfosztott ratio, hanem éppen a lélek, mely a világszellemhez kötődik; s ezt mondtam Istennek. Jézus gyakran hangsúlyozza, hogy az élő Atyának a fiai vagyunk. Vajon miért? Hiszen ha Atya, akkor élő! De nem. Jézus tudja, hogy az Atya csak olyan mértékben élő, amilyen mértékben az emberben is élő érték. Vagyis mindig az ember hagyja el őt, és nem ő az embert. Azt jelenti ez, hogy ha Isten élő, akkor egyedül azért az, mert bennünk, a megéléseinkben, a tapasztalásainkban, az élményeinkben, a lelkűnkben élő; ha nincs így, akkor sem ima, sem oltár, sem pap, sem ostya, sem szenteskedés fel nem támasztja őt halottaiból. S ilyen értelemben még Nietzschének is igaza van, bár nem akkor, amikor azt hirdeti, hogy én vagyok Zarathustra, az istentelen, hanem akkor, amikor hírhedt tételét mondja: Az Isten halott. Miért van igaza? Mert ezzel azt állítja, hogy bennünk halt meg Isten, hogy az ember olyan mélyre süllyedt, amikor intellektusa nem él együtt a világszellemmel, hanem a puszta ész dicsőségét hirdeti, ami nem egyéb, mint lemondás a teljes valóságról, a teljes életről: az élet egy alacsonyabb minősége, mely veszélyezteti a kultúrát, s benne magát az emberi értékeket. Az emberi kultúra az évezredek kiküzdött értéke; olyan képekben kibomló hatalmas szimbólumrendszer, amit az elvetett maghoz hasonlíthatunk, melyből végül gyönyörű szirmokat bont a rózsa. Igen, a kultúra kibomlott rózsa, mely egy elvetett gondolatból, a teremtésből nyílott, s nőtt világkultúrává. Mi által? A hívások által, melyekre az évezredek során válaszokat adtunk cselekedeteinkkel és szellemi erőfeszítéseinkkel: minőségeinkkel! Ezért a hívásokra ezután is válaszolnunk kell; a világkultúra és a világszellem
