Irodalmi Szemle, 1991
1991/12 - Hizsnyai Zoltán: Találkozás egy fiatalemberrel (Ajánlás és vallomás)
Hizsnyai Zoltán Találkozás egy fiatalemberrel - ajánlás és vallomás - Tudod, hogy egészen jól írsz?!...Van az írásaidban valami...valami...na, mondd már...szóval a verseidben egyfajta...jobban mondva...hogyismondjamcsak...valamiféle elemi...magától értetődő...izé van... - dadogok, a farom alá húzva a kávéházi széket, miközben erős késztetést érzek, hogy kinyögjek végre egy értelmes mondatot.- A vers...a vers az... - futok neki újból, de meglehetősen lendülettelenül, miközben a srác a kólás poharával játszik, és tizenöt évvel fiatalabb nálam, és majd szétfeszíti a tehetség, a kétség, az önbizalom és a bizalmatlanság, a bizonytalanság és a várakozás, a feszélyezettség és a csalódás előérzete. Tizenhét éves, és már ügyes verselő. Sőt, megvan benne az a - kötelező intelligencián túli - többlet is, ami a verbális érzékletességen és a horizontális műveltségen túl a költői lelki alkat eredendő vertikalitását sejteti. De mit is mondhatnék én ezekről a versekről?! Szórenddel, szó-szinonimákkal, metaforacsiszolásokkal, törlésekkel és betoldásokkal hozakodjam elő? Mondjam azt, hogy: a költészet az igen-igen nagy dolog, és hogy: sokat kell még olvasnod és tanulnod (utóbbit háromszor egymás után)?! Félemlítsem meg súlyos elvárásaimmal, súlyos és halott példaképeim szoborterhével rakjam meg rogyásig?! Kalauzoljam el azélő klasszikusok eleven panoptikumába, ahol mindenki seggig érő homlokot hord és elmélyültségével cukrosbácsiskodik?! Fölényes jóltájékozottságommal legyezgessem hiúságomat?! No, nem! Pani, dvakrát dva deci!- Tudod mit, nyugodtan lazíts el, öreg! Én már harminckét éve ezen dolgozom, s látod, mire mentem?! Te talán szerencsésebb leszel... Pedig sohasem akartam a toliammal tömeget vezetni, sem előpicsogni; nem hiszek a társadalomért, a népért, a nemzetért, az emberiségért hullajtott krokodilus könnyeknek. A versírás célja a belső egyensúly megteremtése, ezért a vers csak annyira válhat külső tényezővé, amennyire ezt ennek a - sokszor nagy erőfeszítéssel létrehozott, de jó esetben könnyedséggel fönntartható - egyensúlyi állapotnak a rendszeres és nyilvános próbára tétele megköveteli. Olvasás és versmondás viszonylatában ugyanez a helyzet. Nincsenek kivételesen heroikus szerepek, életkorok, csontjait mindenkinek „meg kelletik adni“! Mindenki isten és senki sem az. Senki sem bír istenibb lenni, legfeljebb önazonosabb. „A leghitványabb féreg kimúlása ugyanaz, mint a napfölkelte“. (Pilinszky) A tisztelet nem a korral jár. Mindenkit megillet. A tekintély csak az alázattal élőt, az önazonosságra szert tevőt, aki nem istenibb ugyan, de istenhez (az organikus léthez) közelibb. Az életkortól ez is független. És független az életműtől is. De szólj már rám, druszám, hogy túl sokat fecsegek! A verseidről meg nem mondtam még semmit! Az az igazság, nem tudom, mit kéne mondanom... Nincs velük semmi baj. Változatosak, elevenek, kezúk-lábuk ép, és bírják szusszal a vállalt távot. Rózsás húsúak, mint a kismalac. Közéjük nyúlok, de szerteszaladnak. Nyomukba eredek és eltűnök a képzelet labirintusában. Otthon vagyok. De mi érdemlegeset mondhat az ember az otthonáról?! Jó otthon lenni - ennyit. Erre igyunk. Proszit!
