Irodalmi Szemle, 1991
1991/12 - Tóth László: Napló és töredék: nyolcvanas évek (tanulmány)
Tóth László labdát, passzot nem kaptam senkitől. Kiálltam hát, beadtam a fölmondásomat. Gondolom, fölmondó levelem másolata hitelesebb és megbízhatóbb bizonyítéka elhatározásom valódi okainak, mint egykori főszerkesztőm emlékezete. A fölmondó levelemet egyébként még decemberben kelteztem, így amikor a már említett ominózus versem az Irodalmi Szemle 1981. januári számában megjelent, én már-január 31-i határidővel-javában távozni készültem a szerkesztőségből. Az én értelmezésem szerint tehát a vers körüli botrányra „jóakaróimnak“ azért volt szükségük, hogy a redakcióból való, a velem és körülöttem történő eseményekkel szembeni tiltakozásom egyedüli legális formáját jelentő, önkéntes távozásomat kényszerű távozásként tüntethessék föl. Szabadúszó lettem tehát, de egyszer csak azt vettem észre, hogy nem, s jobb esetben is nem szívesen közölnek a lapok. Vagyis attól, hogy az Irodalmi Szemléből való távozásomat kirúgásnak állították be, hirtelen megbízhatatlan, veszélyes elemmé váltam. És védtelenné is, akivel mindent meg lehet csinálni, akibe eleinte hetente, később már csak havonta kétszer, aztán havonta egyszer valamilyen úrüggyel s formában büntetlenül bele lehetett rúgni. Volt ismerősöm, aki ettől kezdve nem köszönt az utcán; volt újságíró, aki visszamondta a velem készítendő interjút; volt barátom, akit felszólítottak, hogy ne barátkozzék velem; drámapályázatot nyertem, de díjnyertes művem a kiírás ellenére sem kerülhetett kiadásra; kézirataimról otromba lektori jelentések készültek; a drámám egyik óráról a másikra kikerült a Magyar Területi Színház következő évi dramaturgiai tervéből, később, mikor mégis bemutatták, még a premier napján s,em volt biztos, hogy előadására sor kerül; Varga Imre után én sem kaphattam meg a bíráló bizottság által nekem ítélt Madách-díjat; egyetlen mesteri húzással kitették a szűrömet az írószövetség magyar szekciójának vezetőségéből... - nem sorolom, számomra is unalmas már, így visszamenőleg. A mártír szerepére is méltatlan lennék, és nincs is ilyen hajlandóságom. Az egészből mindössze két dolog lényeges: az, hogy közben nem voltam egyedül, s az, hogy nem egyedül voltam- nagyon sokan voltunk akik a magunk adottságainak, alkatának, erkölcsi érzékének megfelelően tettük a magunkét. S mindegyikünk másként élte meg, mindegyikünk másként viselte el ugyanazt: a józan ész megcsúfoltatását, a szabadságra született emberi szellem elárultatását, egy egyre avíttabb és anakroniszti- kusabb, egyre nyilvánvalóbban agonizáló, végóráit élő hatalom magán, barátain, szűkebb és tágabb közönségén mély sebeket hagyó, abszurd vagdalkozásait. A bevezető soraimban ecsetelt megdöbbenésem igazi oka tehát, hogy Csorba Béla naplójában tulajdonképpen az én sorsomat, az én soraimat, az én naplómat (is) olvashattam. Sőt. Tovább megyek. A két naplóban - mert a Ha a szakszervezet... hatására, mondanom sem kell, egyik fiókom mélyéből rögvest előkotortam az enyémet is - mondatok, események, eseménysorok azonosak. Csak a helyszínek mások és a nevek. Más-más helyszínen és más-más figurákkal körülvéve ugyanannak a drámának a részesei voltunk valamennyien. Vajdasági pálya-, és ezek alapján nyugodtan mondhatom: sorstársam voltaképpen az én napjaimat, az én naplómat írta meg Újvidéken, én pedig az övét róttam papírra esténként fáradt ujjakkal tőle néhány száz kilométerrel északra, ám még mindig Közép-(Kelet-)Európában. Hát igen, ilyen évek voltak ezek: egymás napjait él
