Irodalmi Szemle, 1991
1991/12 - Tóth László: Napló és töredék: nyolcvanas évek (tanulmány)
Tóth László áldozatául esett a nyolcvanas évek elején a Magyar Területi Színház megújult kassai Thália Színpada, illetve az itt beindult, s a szűkebb provinciából kifelé mutató törekvések mögött álló Gágyor Péter és Szigeti László, továbbá a Madách Kiadó eredeti irodalom részlegének Zalabai Zsigmond által körültekintően fölépített koncepciója, s maga Zalabai is, az ezt a koncepciót lehetővé tevő igazgatói irányítás, mely Fonod Zoltánnak a direktori székből való eltávolításával ért véget, ekkor ebrudalták ki a maguk szigorú esztétikai értékrendjét következetesen képviselő Bodnár Gyulát és Koncsol Lászlót a Madách lektori testületéből, hogy simulékonyabb, formálhatóbb, megvásárolhatóbb emberekkel váltsák föl őket, amivel Koncsol László kálváriája éppen csak elkezdődött, s akinek egyetlen bűne az volt, hogy egymaga jóval műveltebbnek, szélesebb látókörűnek és becsületesebbnek bizonyult, mint üldözői és cinkosaik együttvéve. A felsorolást természetesen folytathatnám: ennek a folyamatnak képezik szerves részét az Irodalmi Szemle elleni sorozatos támadások is. A lap 1977-es (vagy inkább 1978-as?) évfolyamának tíz számából például nem kevesebb, mint nyolcat jelentettek föl különböző ürügyekkel, s főszerkesztőnk szinte ingajáratban közlekedett a Széplak utcai szerkesztőség és a Mély úti pártközpont között. Azt természetesen mondanom sem kell, hogy mindegyik esetben olyan dologról volt szó, amit könnyen meg lehetett magyarázni, illetve vissza lehetett utasítani, csakhogy a följelentések sorozata, amint az a szocialista demokráciák nagykönyvében meg van (meg volt?) írva, egyfajta pszichózist teremtett a Szemle körül, gátakat emelt a főszerkesztőben és a szerkesztőkben, s mellesleg: idegeket rombolt, hiteket tépázott meg, elképzeléseket hiúsított meg, vagy tett eleve gyanússá. A fő bűnünk nekünk, ott és akkor a Szemlében valószínűleg az volt, hogy a lap akkor igyekezett/mert képviselni egy határozott, alapjaiban átgondolt, a nemzeti kisebbségi kultúra érdekeit körültekintően képviselő koncepciót, amikor a politikai irányítás, a kommunista pártvezetés egyre inkább nem koncepciókat, hanem alkalmazkodást, az utasításaihoz való feltétlen igazodást várta el. Ami természetesen egy bizonyos szint alatti minőség és erkölcs felszabadításával járt együtt, s ez a szint alatti minőség és erkölcs lendült aztán támadásba ellenünk (de nemcsak ellenünk, hanem minden vonalon, mások ellen is). S miután „jóakaróink“ a lehető legkülönbözőbb ráfogásokkal - többek között azzal az ürüggyel, hogy túlságosan a fiatalok pártján vagyunk, hogy kiszorítjuk a lapból az idősebb nemzedékeket stb. - igyekeztek bennünket lehetetlenné tenni, melyeket a valóságban, a Szemle megjelent számaival elég nehezen tudtak volna bizonyítani, hirtelen azzal álltak elő, hogy a Szemlénél egyikünknek sincs főiskolai végzettsége. A kiadó akkori pártelnökétől tudom, hogy emiatt kezdetben mind a hármunknak, tehát nemcsak Varga Imrének és nekem, hanem a főszerkesztőnknek is kiállt a redakcióból a rúdja. Később főszerkesztőnknek sikerült egy olyan paragrafust találnia, amely lehetővé tette, hogy egy bizonyos életkor elérése után felsőfokú végzettség nélkül is vezető pozícióban maradhasson valaki, ezt követően azonban újult erővel folytatódott kettőnk sarokba szorítása. Mindenféle ultimátumot írattak alá velünk például, hogy eddig meg eddig kötelesek vagyunk elvégezni valamilyen főiskolát, mindegy melyiket, akár a kertészeti egyetemet vagy a zab- hegyező-képző főiskolát is, különben egy perccel sem maradhatunk tovább
