Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (Második rész)
A kiszolgáltatottak hatalma hasznos: a legnehezebb időszakokban is fenntartják a politikai véleménynyilvánítás folytonosságát, és ha valamely tényleges, egy-egy „politika előtti“ konfrontációból kibontakozó politikai megmozdulás gyorsan eljut önmaga hathatós politikai kifejezéséig, és ezzel fokozza esélyét a viszonylagos politikai sikerre, az csakis ezeknek a „hadsereg nélküli tábornokoknak“ köszönhetően válhat lehetségessé - mint ahogy nemegyszer azzá is vált -, akik akár a legsúlyosabb áldozatok árán is fenntartották a politikai véleményalkotás folytonosságát, és akik a később létrejött kezdeményezést vagy mozgalmat a legmegfelelőbb pillanatban gazdagították eme politikai önkifejezés elemével. (A csehszlovákiai viszonyok erre is meggyőző bizonyítékkal szolgálnak: a hetvenes évek elejének szinté valamennyi politikai elítéltje, akik akkor látszólag értelmetlenül szenvedtek börtön- büntetést - úgy tűnt fel ugyanis, hogy a politikai tevékenységre tett kísérleteik a teljességgel közönyös és megfélemlített társadalom közepette Don Quijote- i próbálkozások csupán -, ma törvényszerűen a legaktívabb chartások közé tartoznak; a Charta ’77-ben kamatozik egykori áldozatvállalásuk erkölcsi tőkéje, és ők azok, akik ezt a mozgalmat tapasztalataikkal és a politikai önkifejezés elemével gazdagítják.) Ennek ellenére úgy vélem, hogy ezek a barátaim - mint olyan emberek, akik sosem mondanak le a tényleges politikai munkáról, és akik készek bármikor átvenni a tényleges politikai felelősséget is-gondolkodásmódjukat és tevékenységüket tekintve elég gyakran esnek ugyanabba a krónikus hibába: nem fogják fel a poszttotalitárius rendszernek mint gazdasági-politikai realitásnak történelmileg különleges s az e rendszerre jellemző hatalomnak specifikus voltát; vagyis túlbecsülik a szó szoros értelmében vett politikai munka jelentőségét, és lebecsülik a „politika előtti“ események és folyamatok politikai hatását, noha elsősorban éppen azok éltető talajából erednek a viszonyok érzékelhető politikai eltolódásai. Mint politikus - illetve mint politikai becsvágytól fűtött emberek - ugyanis gyakran (s ez végső soron érthető) onnan indulnak ki, ahol az egykor természetes politikai élet véget ért, a normális politikai viszonyoknak megfelelő viselkedés- módhoz tartják magukat, és így a teljesen megváltozott körülmények közepette önkéntelenül is erre az egykori, merőben más közegre jellemző gondolkodásmódot, szokásokat, elképzeléseket, kategóriákat és fogalmakat vezetnek be anélkül, hogy előbb kellőképpen végiggondolnák, az új körülmények közt milyen tartalmuk vagy értelmük van vagy lehet, milyen szerep jut e körülmények közt magának a politikának mint olyannak, mi és miként válthat ki bennük politikai hatást, és minek van politikai szempontból esélye. A hatalmi struktúrákból való kirekesztettségük és az, hogy a legcsekélyebb módjuk sincs ezekre a struktúrákra közvetlen hatást gyakorolni, valamint a politikáról alkotott hagyományos, a töb- bé-kevésbé demokratikus társadalmakban (vagy a „klasszikus“ diktatúrákban) tapasztalt elképzeléseikhez való ragaszkodásuk ezért aztán nemegyszer oda vezet, hogy valamiképpen elszakadnak a valóságtól (minek kössenek kompromisz- szumot a valósággal, ha úgysem fogad el semmilyen általuk javasolt kompromisz- szumot?), és végül egy igencsak utópisztikus elméletekre épülő világban találják magukat. Csakhogy, amint már megpróbáltuk felvázolni, a poszttotalitárius rendszerben a valóban nagy horderejű politikai eseményeknek egészen más a kiváltója, mint
