Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Németh Zoltán: Mazochista öngyilkos sugalmazni próbál, de nem sikerül (szövegek)

Vers

ben, ahogy csámcsog, nyalint, bélként csavarodik - csontmarokba zárva, hogy az ujjak közül ki ne folyjon - az agytekervény.

De: egyik fülemen be, másikon ki.

Rossz, rossz a kezdés, undorító folytatás követi, lihegve, ahogy mi is vándorolunk a betűk, sorok hepehupáin. Batyu a hátán, álaszakáll rajta, hátha mi is az vagyunk. Megható gondoskodása ez a batyunak- rólunk. Alig tesszük meg a táv negyedét, máris tengerhez érünk, az ellenszavak tömegéhez, észre sem véve azt, megtesszük még a kötelező száz lépést. Aztán a lassú, fullasztó halál, tartana ez a végtelenségig, ha nem lenne ott az éppen ügyeletes szövegszerkesztő, véget vet a tengernek, igaz, szárazföld sincs többé. Az áhított világvége, de mondhatom ezt egy vízihullának? Mondhatom, ezért folytatom én túl, szóval, böfögni, köpni, akár szembe is, mondjuk ide, mondjuk ezt a betűt. A fejnélküliek álljanak fejre, bocsánat, fejhelyre, úgy okádjanak ki a nyakon minden vércseppet. A többiek dugják le ujju- kat, rá a sorokra. Megvárunk mindenkit.

Órányi várakozás után folytatom. Több lehetőség is van - vagy még hullák, vagy már nem. Hullák.

Ha még bírod, még egyszer bírni fogod. Viszont nem kell túlzásba vinni. A test X százaléka szükségszerűen víz, tehát a stréberek sajnos megint elszámították magukat. Azonnal értesítem a tűzoltókat, ha pergamenre nyomtatott alakokat fedeznek föl, ne habozzanak.