Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Horpácsi Sándor: Huszadik századi (rém)történetek (recenziók)
Horpácsi Sándor Lászlóffy Csaba hősei természetesen nem oroszok vagy románok, idegenek is ebben a világban, de kiszolgáltatottak is. Hatalmas erőfeszítéseket tesznek azért, hogy egyáltalán meg tudják fogalmazni önmagukat, ami - hisz jól tudjuk - már az ellenállás, lázadás egyik fajtája, gesztusa. Az önmagát kereső énnek csak a küzdelem marad. Ez a küzdelem kilátástalan, de még a vereség is több méltóságot ad, mint a kritikátlan behódolás. A dolog természetéből következik, hogy a hatalom is erre, az ellenállásra érzékeny, amit inkább csak megérez, mintsem megért, de minden eszközzel fel akarja morzsolni, porrá akarja zúzni azt. Maradjunk a címadó kisregénynél. Három sorsot villant fel Lászlóffy: a szekus fiáét, a nevelőintézetből szabadult lányét és a kiskatonáét (határőr), aki majd lelövi a lopott kocsival szökni próbáló fiút. Közhely, de igaz, egy börtönországban a foglár is rab. Fél, szűköl, mert a lojalitást - az arra való készséget - minden percben, újra és újra bizonyítani kell. Márpedig a félelemnek szaga van, bűzlik. Ettől undorodik meg az elkényeztetett, mert kiváltságos helyzetű szekus fia. Ösztönei lázadnak föl az apja ellen, s ezt több, mint generációs ellentét. Mai ismereteink alapján már leírhatjuk, amit Lászlóffy 76-ban csak megsejtett, hogy a diktatúra falait belülről kezdték bontani, s éppen az elkényeztetett hatalmi elit. (Avagy mi más Iliescu hatalomátvétele, ha nem puccs?) A fiú, aki látja apja gusztustalan ügyeit, csak az undorát tudja megfogalmazni. Szabadságvágya is amorf: El innen! Nem bonyolult, inkább primitív lélek, de azt érzi, hogy a dolgok - amelyeket nem tud megváltoztatni-embertelenek. Fél a hatalomtól (az apjától), de már nem tiszteli. Olyannyira nem, hogy leüt egy taxisofőrt, s a lopott kocsival robog a határ felé. Viszi magával a lányt is, aki gyökértelen, az egész élete sodródás. Csak eggyel nem számol a fiú: ebből a pokolból nincs szökés. Az a kiskatona lövi le, mintegy önvédelemből, tehát félelemből, aki gyűlöli a hatalmat, amely megölte az apját. Hiába gyűlöli, undorodik tőle, de egyszerűen nem teheti meg, hogy ne szolgálja. Ha életben akar maradni. Mert bemutatja Lászlóffy ennek a megalázóbb, szörnyűbb változatát is (A közbenjáró), amikor a feleség szeretője lesz a férje gyilkosának (szekusnak). De éppen ebben a novellájába írja le mesterien azt a folyamatot is, amelyről már szóltunk: a személyiség, ha meg tudja fogalmazni önmagát, már föl is lázad: a többszörösen megalázott nő végül is leüti az őt megerőszakoló szekust. Az erőszak mindenkit eltorzít, infantilizál-sugallják ezek a novellák: azt is, aki elköveti, azt is, aki tűri. Nem véletlen, hogy ezeknek a novelláknak a szereplői akár a szó orvosi, freudi értelmében is sérültek, betegek. Depressziósak, neurotikusak, apatikusak, fiatalon is enerváltak, aggastyánok. Egy halálraítélt világ élőhalottjai. Az olvasóban is dühöt gerjesztenek: pusztulnia kell ennek a világnak, azaz el kell pusztítani. Végül is Temesvárott ez a felhalmozódott energia, a civilkurázsi ütött hatalmas rést a diktatúra falán! (Dacia, Kolozsvár 1990.)
