Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (Második rész)
A kiszolgáltatottak hatalma úgy körülhatárolható szociális vagy politikai csoport hatalmából ered, hanem mindenekelőtt az egész társadalomban rejlő lehetőségek erejéből, e társadalom valamennyi hatalmi struktúráját is beleértve. Vagyis ez az erő nem a saját, hanem úgyszólván az „ellenség katonáira” támaszkodik, tehát mindenkire, aki hazugságban él, és akit - legalábbis elméletben - bármikor „szíven találhat“ az igazság ereje (vagy legalább a hatalmi önfenntartás ösztönétől vezérelve alkalmazkodhat ehhez az erőhöz). Valamiféle biológiai fegyver ez, amellyel - ha a körülmények megértek rá - egyetlen civil is lefegyverezhet egy egész hadosztályt. Ez az erő közvetlenül nem vesz részt semmiféle hatalmi harcban, hanem az emberi lét hatalmi szempontból körülhatárolatlan területén fejti ki hatását. Azok a rejtett mozgások azonban, melyeket ott kivált, beletorkollhatnak - és nehéz előre fölmérni, mikor, hol, hogyan és milyen mértékben - valami érzékelhetőbe: valamely ténylegesen politikai tettbe vagy eseménybe, társadalmi mozgalomba, a lakosság elégedetlenségének hirtelen kirobbanásába, az eleddig látszólag egységes hatalmi struktúrán belül megnyilvánuló éles konfliktusba, vagy egyszerűen a társadalmi és a szellemi légkör feltartóztathatatlan megváltozásába. S minthogy minden valódi probléma és válságjelenség a hazugság sűrű leple mögött lappang, sosem lehet tudni, mikor hullik le ama bizonyos utolsó csepp, amely által kicsordul a pohár, mint ahogy azt sem, mi lesz ez a csepp: ezért van az, hogy a társadalmi hatalom mintegy megelőzésképpen és már-már reflexszerúen lecsap minden, akár a legszerényebb kísérletre is, melynek célja az „igazi élet“. Miért űzték el valójában a hazájából Szolzsenyicint? Semmiképpen sem a tényleges hatalom képviselőjeként, tehát azért, mintha a rendszer valamely nagysága netán attól tartott volna, hogy Szolzsenyicin el akarja foglalni a helyét; az író száműzése valmi egészen más volt: kétségbeesett kísérlet arra, hogy elfojtsák az igazságnak ezt a félelmetes forrását, annak az igazságnak a forrását, a- melyről előre senki sem tudhatta, hogy milyen változásokat idézhet elő a társadalom tudatában, és hogy ezek a változások egyszer milyen politikai fölinduláshoz vezethetnek. A poszttotalitárius rendszer a rá jellemző módon járt el: megóvta a „látszatvilágot“, hogy megvédje önmagát. A „hazug élet“ födémé különös matériából épült: amíg légmentesen borul a társadalom fölé, sziklaszilárdnak tetszik; ám abban a pillanatban, amint valaki egyetlen helyen áttöri, amint egyetlenegy ember elkiáltja magát: „A király meztelen“, amint egyetlenegy játékos megszegi a játékszabályokat, és ezzel leleplezi, hogy az egész csak játék, egyszeriben minden más színben tűnik fel, és az egész födém úgy hat, mintha papírból volna, mintha menthetetlenül szakadozni, mál- lani kezdene. Ha azt mondom: „igazságban élni“, természetesen ezen nem csupán holmi szóbeli megnyilatkozást értek, például néhány értelmiségi tiltakozó levelét. Lehet az bármi, amivel egy-egy ember vagy embercsoport fellázad az ellen, hogy manipulálják: az értelmiségiek levelétől a munka beszüntetéséig, a rockkoncerttől a diáktüntetésig, a választási komédia bojkottjától a nyílt ellenzéki fellépésig valamely hivatalos kongresszuson, vagy akár az éhségsztrájkig. Minthogy a poszttotalitárius rendszer az élet mindennemű törekvésének elfojtására törekszik, és e törekvések teljes körű manipulációján alapszik, az élet minden szabad megnyilvánulását közvetett politikai fenyegetésnek tekinti, tehát még az olyanokat
