Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Zemán László: Pilinszky János emlékének 1921-1981 (tanulmány)
Zemán László egyezés, ha a szerkezettípusok aránya az adott szövegben mindvégig változatlan. Ilyennek kell tekintenünk a Gilgames-eposznak, a Roland-éneknek vagy a Boe- wulfnak a szerkezetét és olvasatát. Ezekben a reális arányokhoz igazodva kellőképpen követjük az informatív tartalmat, s ettől kisebb mértékben figyelünk a „stílusra“ és a verselésre. Az olvasónak az esztétikai és a stilisztikai szerkezetek iránti igénye ez esetben nem haladja meg a mű által kínáltat. A modell fejlesztésében egyrészt azzal kell számolni, hogy a mű szerkezettípusai megváltoztatják a műfajban hagyományosan érvényes arányt, másrészt - ami számunkra még fontosabb - ahogy mennyiségileg, sőt minőségileg módosítják a költőiség jellegét azáltal, hogy egy-egy típuson belül és a típusok kölcsönösségében megváltozik a szerkezetelemek társíthatósága. Az egy típuson belülit a szerző az informatívnak a síkjában egy Durell-verssorral érzékelteti - „Trees grew, composing a grammar“ (17, grammatikát képezve nőnek a fák), a stílust tekintve ugyanilyen hatású például a választékos irodalmi kifejezés és a slang elegyítése (Eliot). A módszer kifejezetten montázzsá fokozódik Joyce Finnegans Wake-ében és Eliot Prufrockjában, ezekben különböző informatív tartományokból származó szövegrészek jelennek meg egyazon nyilatkozatban. A metrikaiban (esztétikaiban), némileg módosítva a tanulmány utalását, egy szabályos - mondjuk jambikus - verssor szabadversbe ékelődésére gondolhatunk. A szerkezettípusok közti viszony válik látványossá Joyce Ulysesében, amikor az informatív megnevezést („Sinbad the Sailor“) a folytatásban alliteráló és kom- mutációs halandzsa váltja fel („and Tinbad the Tailor and Jinbad the Jalier... Vinbad the Quailer and Linbad the Yailer and Xinbad the Phthalier“ [19]). Helmuth Weissenbüttel költeményében fordítva, főképpen a „die Rede“ és „redet“ szóalakok ismétlését, illetve néhány tartalmas és formaszó foszlányszerű, mondattá össze nem álló és diszpergált „metrikai“ szedetét zárja le az értelmezhető kijelentés: de ennek a visszhangját egészen pontosan érti (uo.). A költőinek manifesztálódásaként tárgyalja W. Koch a szerkezetelemeknek, szerkezeteknek más, nem a saját nyelvi szintjükön fellépő funkcionálisát. A mondat-kijelentés értékű szintagma vagy szóalak, mondatrész ennek eléggé hagyományos formája, de a kortárs líra például a kötött morfémát is önálló alakként kezeli. Cummings már betűszinten és a tagolás-központozás által bontja az elvárást: „of THuNdeRB LoSSoIM iN visiblya“ < of thunder blossom invisibly a..., (11) -Tandorinál, akinek „pásztázásaiba“ a költő beletartozik: „ne/fűdzsd- azagya / ma //1“ s.uttogja / (e. e. cummings)“, (i.h. 165 és másutt). Pilinszkynél egyetlen feltűnőbb agrammatizmust találunk, a „rávihető“ mondatrészek sorába iktatott „között“ névutót a Szent lator-ban (amely értelmezhető). Végül a szerkezettípusok egymástól teljesen különválhatnak és önállósulhatnak, a dadaista vers csak a metrikait veszi igénybe. W.A. Koch arra mutat rá összegezőleg, mennyire egyszerű és a köznyelvben is gyakori struktúrákból állhat össze az, amit költészetnek nevezünk. Amennyiben eltekintünk az esztétikai funkciótól, egy Weissenbüttel-szöveg ragozási gyakorlatnak tűnhet. A nyelvész számára eszerint a költőinek triviális volta fölötte elfogadható („Poeticalness is often something trivial“, i.m. 5, 22), még akkor is, ha a költészet Shelly szavával „is indeed something divine“ (uo.). Amint láthatjuk, a szerző vizsgálódása a köznyelvi szöveghez viszonyított költői eltérésre irá-
