Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Zemán László: Pilinszky János emlékének 1921-1981 (tanulmány)

Zemán László

Magvető Könyvkiadó 1978) sorjázásáig, amelyben a kontraszthatást bekalkulálva önti szonettformába a lírait megkérdőjelező tartalmakat és kifejezésanyagot (a líraelméleti dolgozatok gyakran idézik Peter Handkét, aki az FC Nürnberg futballcsapat-összeállítását közölte versként, s akit T.D. fenti verskötetében szerepeltet [210, 211]). A verstípus fejlődéstörténetében pedig hivatkozhatnánk a „modern tárgyiasság“ összefoglaló és differenciáló kategóriájára, a brechti vagy elioti változatokra, a „talált versekre“ vagy a szabadvers poétikatörténetére.

Merőben térnek el mindettől Juhász Ferencnek „enciklopedikus felsorolásaival és a képek felajzott áradásával“, tehát alapvetően 1 í r a i eszközökkel megte- remtétt eposzi méretű képződményei, amelyeket az antológia jegyzete említ (241), a válogatás azonban metszetükkel sem kísérletezik, s a költő korábbi szakaszának verseiből választ. Megjegyezhetjük, hogy a módszert, a szöveg önműködtetésének Juhászra jellemző fugaszerű és neobarokk technikáját és a népköl- tészetinek-mítosznak az érvényességét benne az egyes versek és fordításuk, szin- tagmatikájuk és szókincsük eléggé tükrözik (A varázsló éjszakájában [Noc za- kouzlená, 227] és másutt).3

A vázoltakkal villantva egymásra a kötet alapszíneit, térünk ismét vissza a „verseden vershez“. Annak e p i k u m a, egyféle történés, a hagyományosan lírait ellenpontozó szituáció, tényközlés és valószerűség természetesen sohasem válhat olyan mértékben azonossá önmagával, mint a prózában. Az olvasó közvetlenül is áttételes, metaforikus-metonimikus jelentését kutatja, bár zérus-, illetve majdnem zérusfokon, szövegi szinten, esetleg csak a grafikai keretezés, a kötet mint kontextus és a vers (versus) mint közlésforma s általuk a szöveget megtoldó elvárás adja hozzá a lírai többletet. (Amennyiben a verssor eközben a mondat szerinti tagolást átszegmentálja, ezáltal fokozza a lírait.) A verstípus fordíthatósága azonban a prózáéhoz mindenképpen közel esik. Olyan módon abszolút, ahogy azt Vas István fejti ki Kavafisz esetében, akit a legkülönbözőbb nyelvű és minőségű fordításokból mint ugyanazt a költőt lehet megismerni (1970, 15).

Az antológia olvasásakor ekképpen két élesen elkülönülő tartományra figyelhetünk fel, a mindentudó Ignotus nevezéktanához folyamodva a „verselt versnek“ és a „verstelen versnek“ (1926) nemcsak a hangtani-ritmikai szintre vonatkozó, hanem a többire is átterjedő vagy éppen abból következő („generálódó“) polaritására, s az utóbbinak az eredetivel való összevetéstől is függetlenül észlelhető - fordíthatóságára. Tehát újból csak arról győződhetünk meg, hogy a lírából a szó szoros értelmében csak azt és annyit lehet lefordítani, ami és amennyi próza van benne;4 a cseh fordítás az angolhoz, némethez vagy a franciához hasonlóan igazolni látszik, hogy a nyelv kicserélése és a befogadás feltételei Pilinszky költészetének adott spektrumsávját nem oltják ki. Ami kötetünket illeti, mindez egyben az informatívnak és a lényege szerintinek az arányát is megadja. Bizonyos extrapolálással pedig elvezethet a fordításnak nemcsak mint nyelvi kódváltásnak, hanem mint a kultúrák közti kölcsönhatásnak a felismeréséhez. Tudniillik a „nyelvit“ nem tekinthetjük önelvűnek, az mindenkor egy teljesebb s a tulajdonképpeni értelmezést biztosító „lehetséges világnak“ jelölője és része. Ilyen összefüggésben fogadjuk el, hogy a Pilinszky-verseknek főképpen a „második hullámból“ származó tömbjét cseh fordításban mint eredetit olvashatjuk. Sa