Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Turczel Lajos: Válasz Fónod Zoltánnak (hozzászólás egy vitához)
Válasz Fonod Zoltánnak szerkesztőjének, Mayer Juditnak, aki ugyancsak elképedt, megrökönyödött. Több más átvétellel is megismertettem őt. A második javított szintézis-kéziratot két helyen: a Madáchban és a politika- ilag-ideológiailag „kiemelkedő“ művekre létesített plusz honorárium viszonylatában az Irodalmi Alapban lektorálták. Én a kéziratot olvasásra megkapva azt mondtam a főszerkesztő Dubának és Fazekas József szerkesztőnek, hogy ha kompilációktól mentes lesz, akkor a szintézisnek felfogható második részének kiadását nem ellenzem. Sajnos, ez az elképzelésem nem teljesült, ugyanakkor Fazekas a saját olvasása alapján egy sereg visszamaradt plagizációt mutatott ki és közölt a szerzővel. Nem volt tehát semmiféle Fónod-ellenes összeesküvés köztem és Duba, Fazekas között. Sőt, ők a kézirat beadását előttem eltitkolták, s azt csak egészen véletlenül Karol Wlachovskýtól tudtam meg. Aztán az is érdekes ám, hogy az „összeesküvő“ Duba Fonod 60. születési évfordulóját a Kőtábláink című válogatás kiadatásával tisztelte meg. Ami a második kézirat lektorait illeti, a vitatott kérdésben közülük csak egyet: Szeberényi Zoltánt tartom teljes felelősségű illetékesnek. Ő kritikusként és irodalomtörténészként többször intenzíven foglalkozott a két háború közti szépirodalmunkkal és annak feldolgozásaival is, s tüzetesen ismeri a Két kor mezsgyé- jént, és feltehetően Csanda Első nemzedékéi is. Csodálkozom tehát, hogy szemet hunyt a kirívó kompilációk-plagizációk felett. A másik Madách-lektor: Gály Iván, megbecsült kritikusa volt az 1945 utáni kései újraindulásunk nehéz első szakaszának, de aktív kapcsolata az irodalmunkkal már több mint húsz évvel ezelőtt megszakadt. Nincsenek tehát olyan eleven emlékképei a Két kor mezsgyéjémö\ és az Első nemzedékről, hogy Fonod kéziratában az átvételeket észrevehette volna. Mindez még fokozottabban vonatkozik az Irodalmi Alap feltehetőén szlovák lektoraira, még abban az esetben is, ha irodalmunk folyását figyelemmel kísérik. A lektorokra való hivatkozás tehát nem oldhatja meg a vitatott kérdést, és elégtelenek azok az elterelő válaszok is, amiket Fonod az általam felsorolt kom- pilációkra-plagizációkra ad. Sajnos, az Irodalmi Szemle nem tud teret adni az ilyen példák teljes szövegkörnyezetű párhuzamos bemutatására, azért használtam néhány esetben az inkriminált szövegrészek összevonását. Ha a vitatott kérdés az írószövetségünk választmánya vagy etikai bizottsága elé kerül, akkor ott majd szükség esetén teljesen áttekinthető helyzetben mutatom be a példákat. Most még Fonod további elképesztő vádjaira és egyéb személyi jellegű kijelentéseire reagálok: A monopóliumbitorlás nevetséges vádjáról már szóltam, s itt most még azt jegyzem meg, hogy nekem valóban van egy régóta létező monopóliumom: a közemlékezetünkben már félig vagy egészen elsüllyedt kisebbségtörténeti fejlődési mozzanatok, elfeledett intézmények és írók rendkívül fáradságos, időigényes feltárásának és újraértékelésének folyamatos munkája, amelybe hosszú időn át kevesen, s rövid időre társultak be hozzám, és csak az utóbbi években lépett fel néhány elszánt fiatal (Tóth László, Molnár Imre), akik vállalják ezt az anyagilag igen előnytelen irodalmi régészmunkát. Fonod sokkal előnyösebb monopóliumokat alakított ki magának, például Fábry Összegyűjtött írásainak egyszemélyes szerkesztését, amelyhez szintén vagy egy jó mankója: Reguli Ernő bibliográfiája; és a legnehezebb munkát: a jegyzetek készítését történész létére nem ő végzi,
