Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Turczel Lajos: Válasz Fónod Zoltánnak (hozzászólás egy vitához)
Turczel Lajos mára anyagokat, témákat szabadítsak fel. Az utóbbi célt szolgálta az a „szinte félelmetes adathalmaz ... és jegyzetapparátus“, amelyet a könyvet recenzáló Fonod Zoltán is hangsúlyozottan kiemelt, s későbbi vonatkozó írásaiban és mostani vitairataiban is felemlített. A feltárt és felhasznált forrásanyagokat ő „mérhetetlen mennyiségűdnek nevezte, más recenzensek arra mutattak ár, hogy a kisebbségi fejlődési összkép kialakítása céljából először lettek egy kutató által megmozgatva. A könyv írásakor nagyfokú filológiai szigorúság alapján jött létre a 667 tételből álló és nagyobbik felében bibliográfiai rögzítéseket tartalmazó jegyzetapparátus, de azért a tengernyi kutatási anyagban nem lehetett elkerülni az apró reminiszcenciákat. Az a Fonod, aki a Két kor mezsgyéjént nemcsak az 1967-es recenziójában emelte magasra, hanem olyan írásában is, amely a köztünk kialakult ellentét kellős közepén: 1987 augusztusában a Kritika című folyóiratban jelent meg, most a könyvből ilyen természetes apró reminiszcenciákkal kompiláci- óknak nevez ki. Nevetségesnek tartom ezt az ellenerőlködést, de illemből reagálok rá. Öt rövidke „példája“ közül az I. és II. közjogi, közigazgatás jogi jellegű szöveg, s olyan adatokat tartalmaz, amelyeket budapesti joghallgató koromban igencsak elsajátítottam. A Felvidékről jött egyetemi hallgatók 1939 januárja és márciusa között abszolválták az I. szemesztert, s a mi első évfolyamunkban a jogtörténetet előadó professzor az 1918 utáni felvidéki közjogi-közigazgatási változásokat részletesen ismertette velünk. A második évfolyamban már erdélyi hallgatók is voltak, s így a közjog előadásain és szemináriumain újból terítékre kerültek a kisebbségek életében beállt jogi változások, melyeket aztán máig nem felejtettem el. Ezért a reminiszcenciák a Két kor mezsgyéjénbtn abszolút természetesek voltak. AIII. és IV. példában olyan lexikoni jellegű statisztikai adatokról van szó, amelyekkel kapcsolatban nincs szükség lábjegyzetekre, különösen egy olyan lábjegyzettömegű könyvben, mint az enyém. Ahogy a III. példában szereplő adatok Fizely Imrén kívül Szerényi Ferdinándnál és a Váradi-Surányi kettősnél is előfordultak, úgy az V. példában szóba kerülő és közhelynek számító bulvársajtó-adatot nemcsak Szvatkó Pál vetette fel, hanem Fábry és mások is, s így a reminiszcencia itt is természetesen keletkezett. Fonod még azt rója fel nekem, hogy sajtótárgyú írásaimban nem hivatkoztam Mária Kipsovára, de hát a bibliográfiák adatait a lexikonokéihoz hasonlóan nem szokás lábjegyzetelni. Viszont valamelyik írásomban megtettem azt, hogy a régi sajtó után érdeklődők és fiatal kutatók figyelmét felhívtam Kipsová rendkívül hasznos bibliográfiájára. - A lábjegyzetekkel kapcsolatban még megjegyzem, hogy ezek használata Fónodnál a kompilációs manipulációi következményeképpen mániává is vált. A magyar irodalomtörténeti szintézisekben (pl. a többkötetes akadémiaiban, Bori Imre jugoszláviai és Kántor Lajos-Láng Gusztáv romániai magyar irodalomtörténetében) lábjegyzetet még fehér hollóként sem lehet találni, s így van ez világirodalmi viszonylatban is. Ő viszont az írókat bemutató kézirat-részekben is valósággal hemzsegteti, ontja a lábjegyzeteket, melyek aztán néha össze is keverednek, mint pl. a Szenes Erzsi-portréban, ahol holtbiztosán a Hiányzó fejezetek című könyvemből vette át Ignotus és Radnóti recenzensi szövegeit, de összekeverte őket és Ignotus értékelését Radnóti szájába adta (1. második kézirat, 248. 1.). Most hosszú kompilációs kísérletének születési körülményeit fogom bemutat
