Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Fónod Zoltán: Helyzet van, feleim! (hozzászólás egy vitához)

Fonod Zoltán

kor mezsgyéjén című kötet második kiadásáról van szó, amikor (mint a kiadó irodalmi vezetője, a szövegváltozást javasló véleményezés ellenére) az eredeti szöveg kiadására adtam utasítást. (Mellesleg: 1966-ban „szuperlektora“ voltam a kötetnek, megjelenésekor pedig az Új Szó hasábjain írtam róla, például ilyen sorokat: „szinte félelmetes az az adathalmaz és jegyzetapparátus, amivel Turczel Lajos dolgozik ...“) A hatvanas évek elején - mint az Új Szó kinevezett rovatvezetője - attól tettem függővé tisztségem ellátását, hogy feloldják a publikációs zárlatot azok ellen (Dobos, Rácz, Turczel, Török stb.), akiket az 1956-os események után tiltottak ki az Új Szóból. A hetvenes években, a kiadó igazgatójaként, majd irodalmi vezetőjeként védtem kiadói tanácsbeli tagságát. Mindezt az őt megillető tiszteletből, magától értetődő emberi tisztességből tettem. Ezek után döbbenten olvasom minősíthetetlen kijelentését, hogy „önjutalmazásként“ aztán „kisajátította“ a kötetet.

Bár válogatás nélküli indulatait, gyanúsításait nem tudom követni, minősíthetetlen támadásait a leghatározottabban visszautasítom.

1. Mindenekelőtt súlyos tévedésnek tartom azt az „önjelölést“, ahogy a „vita ítélőbírájává avatja“ magát. Abból, hogy a májusi számban megjelent válaszcikkemben (Egy gyanúsítás és környéke) elismertem erényeit, nem következik, hogy ítélőbírónak alkalmasnak találom. Túlságosan „koncepciós“ jellegű volna az ilyen ítélet! Ebből következik, hogy személyi elfogultsága, szakmai érdekeltsége, valamint az ügyben tanúsított többszöri minősíthetetlen magatartása erre a tisztre egyértelműen alkalmatlanná teszi. Ezt már 1984-ben bizonyította, amikor a kéziratot először söpörte le az asztalról. Akkor (nagyvonalúan) öt-hat évet „adott“, gondoljam meg, foglalkozni akarok-e tovább a témával. Azt ajánlotta, hogy az ő „mestertanulmányai“ alapján a sajtótörténettel foglalkozzam. Már akkor értésére adtam, hogy eredendően „monopólium-ellenes“ vagyok, így nem tudom tudomásul venni a kisebbségi irodalom „felosztásában“ tapasztalható érdekszövetségeket. Azt tartottam akkor is, most is tisztességesnek, ha a kézirat dolgában az ítéletalkotás jogát másokra hagyják, az „elszámoltatásra“ viszont a kötet megjelenése után vállalkoznának.

Négy évvel később, amikor a kéziratot átdolgozva, korrekt módon lábjegyzetekkel ellátva leadtam a kiadóba, feltételként szabtam, hogy Turczel és Csanda ne lektorálja. (Turczel egyébként két évtizeden át „kieszközölte” magának, hogy Csanda Sándor ne lektorálja a kéziratát!) A kéziratot négy lektor (kettő a Szlovák Irodalmi Alap számára) kiadásra javasolta. A szerkesztőség vezetője, megszegve ígéretét, átjátszotta a kéziratot Turczelnak, aki a kiadóba küldött magánlevélben minden rosszal illette. Ekkor továbbította azt az 1984-es véleményét is, melyet előttem annak idején „baráti gesztusból“ széttépett. Megjegyzem, az egyik lektor a kézirat első változatát (bíráló megjegyzésekkel) kiadásra javasolta. Turczel állítása tehát itt is téves. A Madách 1989-es elutasításában viszont nem a lektorok véleménye, hanem a „háttér“ súgása érvényesült. Ezért a tajté- kozó düh, hogy a kézirat, immár harmadszor, ismét a kiadóba került. Egy pillanatig sem volt számomra vitás, hogy Turczel véleménye milyen lesz az új változatról!

Jellemző, hogy már az is fölháborítja, hogy a kötet előszavában („nagyzoló, erőt mímelő“ módon, „elképesztő alkotói öntudattal“) „királyi többesben“ -