Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Mórocz Mária: Hangtalan beszámoló (novella)

MÓROCZ MÁRIA

HANGTALAN BESZÁMOLÓ

M. B. - nek

I.

Mióta beköltözött, nem végzett nagytakarítást. A behúzott függönyök mögött, melyet azóta nem mozdított, számtalan apró rovar- és légytetem száradt bele a porba, melyet az eső sárrá gyúrt, hogy aztán megszáradva reliéffé merevedjenek lassú aláhullásuk pillanatai.

Az időtlenség ujjlenyomata - gondolta az ablaknál állva. A kívülálló mindezt az üvegen túlról szemlélte. A szemben álló ház árnyéka zavarta meg a kép film- szerűségét. Innen a háttér sötétnek tűnik, pedig ez a szoba teljesen fehér, legalábbis a fala az - motyogta magában az utcán, mikor a bevásárlószatyorban már ott lapultak a tisztítószerek. A szobába lépve az az érzése támadt, hogy valaki közvetlenül az érkezése előtt volt a szobájában. Az ablaknál - nem is olyan régen történt. Késő este. Az utcai lámpák közömbös fénycsóváját nem törte meg más, mint a mozgó fák tolakodó árnyéka egy villanásnyi időre. Felkelt az ágyból és odalépett az ablakhoz. Ruhája némán esett össze a lába előtt. A szobában minden olyan megadónak tűnt ebben a fényben. Elhúzta a barna függönyt. Rézágy. Elsőként a párnát húzta le. A réz helyenként fényesre kopott. Letörölte a fémhez tapadt port. A zöld szigeteket a körmével próbálta lekaparni. A vánkos meglepte. Öreg, megsárgult huzat takarta a tollat, rajta számtalan folt. Egymáson. A kicsordult nyál és könny gomolyfelhői, ki tudja hány generáció vallomása. Kivitte a napra, a szél duzzassza tisztává.

Nem tudott semmit kidobni. Pedig nem így kezdte. Mindent elmozdított, aztán felsikálta a parkettát. A térde sárga lett. Miután a port lesimította, mindent visszarakott a helyére. Amíg nem csengetnek, leugrik virágért a térre. Vérpiros őszirózsát vett. A barna és a fehér szobába. Útközben levett egy napraforgót. Azt az íróasztalára tette. Rend volt és tisztaság. Amikor belépett a szobába, úgy érezte, idegenként jött. Minden erről vallott. Csengettek.

II.

A templom dohos levegője fogadta őket. Nem sokra emlékszik. Szédült az izgalomtól. A szavakra sem emlékszik. Ott álltak egymás mellett. A nő egész idő alatt előre nézett. Dühítette, hogy egy pillanatra sem néz rá. A ceremónia már így is sokáig tartott, és a nő zavarbaejtően szép és érinthetetlen volt. Legszívesebben kiragadta volna ebből a mesterséges áhítatból, és - igen! - érzéki megvilágítás-