Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Jana Bodnárová: Támadás (novella)
Pontosan emlékszem arra a pillanatra... Az idő éppen a nappalt és estét kettészelő határra ért - körös-körül az alkony mint kicsi kígyó vonaglott. A levegő élesen metsző, könnyfakasztó volt. Ezekben a hegyekben talán mindig is ilyen szokott lenni. S főleg most, amikor a hó még szilárdan tartja magát a hegyek csúcsán és a hegyzúgok árnyékos mélyein, amelyek a nedves sziklákat fekete villámként szaggatják... Ám a hegyi tó tükre, amely felé közeledtem, mozdulatlan volt. Bár igazán nem szoktam magamban beszélni, most kitörő örömmel, különleges felin- dultsággal és hirtelen felszabadultsággal, visszafojtott hangon suttogtam: - Sehova nem kell sietnem, nem vár rám a munka... Mindentől, ami ott odalent van, elszakadtam... kipihenem magam, sehova nem kell sietnem. - A tó tükre rezze- netlen volt, még azután is, amikor megálltam, hogy jobban szemügyre vegyem. Olybá tűnt, hogy amit látok, nem is tó, hanem egy ezüstlemez, amelyet az égből eresztett alá egy óriási repülőgép. Úgy vettem a lélegzetet, ahogyan az orvosom meghagyta. A város köddel-füsttel reménytelenül szennyezett levegőjétől legyengült légcsövem és tüdőm lehangolódott orgonaként sípolt, minden lélegzet- vételnél égő fájdalmat okozva az orrlyukaimtól egészen a gyomrom belsejéig. Nem szabadna figyelnem rá, itt ez a gyógyítás módja... Most, amikor ezekhez a pillanatokhoz visszatérek, mégiscsak arról győződöm meg, hogy akkor bizonyára a magány érzete ejtett hatalmába, s szokatlan lehetett az is, hogy kikeveredtem a hétköznapok és a munka taposómalmából... hogy elhódított a végtelen természet, ez a bizarr világ, amely már annyira idegen volt számomra. Végtelen csönd! Fülemben eleinte csak csiklandozott, zizegett és zümmögött, majd rejtett harangok remegő hangján zengett. Egészen a tó széléig mentem. Erre világosan emlékszem. Es arra is, hogy megdöbbentett a tó fagyos lehelete és a közeli fák törzsén látható nedves foltok látványa. A városban nyár van, itt meg mindent fagyos borzongás ölel. Újból a tó felé fordultam. Biztosan tudom- a mozdulatlan térségben csak ekkor tűnt fel a hattyú. Miként lehetséges, hogy cseppet sem csodálkoztam váratlan felbukkanásán!? Vajon azt jelentette ez, hogy e lakott világtól oly távoli helyen bármilyen jelenést csodálkozás nélkül fogadtam volna? Még az előírt lélegzést is halkabbra fogtam, hogy az esetleg félénk madár meg ne riadjon... Lefényképezhetném a hattyút és a fényképet elküldhet- ném a diákjaimnak... de a fényképezőgép a szekrényben maradt... egyébként sincs eléggé érzékeny filmem ehhez a hunyorgó fényhez, villant át rajtam. Ez a gyönyörű, eleven vitorlás szív alakú mellével, mely fehérlő mint egy viaszhaJANA BODNÁROVÁ TÁMADÁS
