Irodalmi Szemle, 1991
1991/10 - Hizsnyan Géza: „Szóljon a hiányod!” (Ecsetvonások Székely Gábor rendezői arcképéhez)
„Szóljon a hiányod!“ A megnyíló „mélység“ a bizonytalanba, vagy a társadalmon kívülre vezet, ahová Alceste távozik. Székely Gábor térkezelése egyébként is külön tanulmányt érdemelne; ahogyan a színpad mélységét és magasságát tágítani tudja, ahogy a tér és a fények segítségével képes hangulatot teremteni, szituációt jellemezni, az külön téma lehetne a modern színházművészet tankönyvében. A Katona József Színházban már természetesek, megszokottak a kiváló színészi alakítások; ezek a Mizantróp előadásának is meghatározói. Cserhalmi György Alcest-je a színész alkatából eredően fizikailag erőteljes figura. Lelkileg ezzel szemben nagyon is törékeny, érzékeny ember, aki képtelen elviselni a bűnt és a gyarlóságokat; miközben fokozatosan rádöbben, hogy a világ mindezt természetesnek fogadja el, nem is harcol ellene, sőt inkább az igazság ellen fordul, őt közösíti ki - összeroppan, megtörik. Ezért képtelen saját helyzetét valamiféle öniróniával láttatni (amit némely kritikusok számon kérnek a színészen), s ezért képtelen megérteni és elfogadni az őt talán szerető Celimene viselkedését is. Ez a „talán“ Udvaros Dorottya alakításának dicsérete. A színésznő bizonyos értelemben ismét a „végzet asszonya“ szerepét játssza, hiszen ő lehetne az egyetlen, aki Alceste-et megmenthetné (megválthatná). Annyiszor láttuk már Udvarost ebben a „státusban“, hogy szinte hihetetlen: mindig tud újat, mást nyújtani, mindig képes egyéníteni, árnyalni azt a bizonyos „Nőt“. Most az említett „talánnal“ nyit új távlatokat. Valójában képtelenek vagyunk eldönteni, mennyire szereti és megcsalja-e Alceste-et, csak azt tudjuk: mindenkit (a nézőket is beleértve) a hatása alatt tart, és ő az egyetlen, aki Alceste méltó partnere lehetne. Ezzel válik Alceste tragédiája még súlyosabbá. A másik tényező, ami a tragédiát fokozza, a többi szereplő szánalmasan komikus, nevetséges volta. Acaste és Clitandre helyenként harsány komikuma nem a darab vígjátéki elemeit hivatott képviselni, hanem az is a rendezői felfogás integráns része, csakúgy mint Oronte tenyérbemászó, ellenszenves, mérhetetlen butasága. Az ilyen ellenfelekkel szembeni vereség jelenti az igazi tragédiát. S ez már nem is elsősorban az egyén tragédiája, hanem a társadalomé, amelyikben ilyesmi megtörténhet. Három előadás: egy alakulóban lévő nagy műnek (Székely Gábor rendezői életművének) fontos fejezete. A produkciók egy ember művészi és emberi nagyságának bizonyítékai. Szomorú, kételkedő, számonkérő kérdések a világról, a korról, amelyben élünk. Ment-e általuk a világ elébb? Székely Gábor szerénysége, „stílusa“ talán a kérdés feltevése ellen is tiltakozna. Minek az ilyen hangza- tosság? A feladat szerinte: csendben alkotni, tenni, amit kell (a „keli“ itt természetesen erkölcsi imperatívusz), hogy a színházba járók többsége megértse és megválaszolja magában a neki feltett kérdéseket. Ha ezt sikerül elérni, az sem baj, ha azt már nem veszik észre: ezáltal bizony a világ megy eléhb!
