Irodalmi Szemle, 1991
1991/10 - Hizsnyan Géza: „Szóljon a hiányod!” (Ecsetvonások Székely Gábor rendezői arcképéhez)
Hizsnyan Géza „idegen“ Egnatius, sőt saját fivére, Clodius is. Clodia képtelen bárkit is boldoggá tenni, senkihez sem hűséges, Catullushoz csakúgy ambivalens érzések fűzik, mint Metellushoz, annak ellenére, hogy a költőt rá akarja venni férje méggyilkolásá- ra. Közben ő maga is boldogtalan és végtelenül magányos. Lelkileg magányos itt mindenki, senkinek sincs igazi, megértő társa vagy barátja. Az alakoknak jellemzője a magányosság és cselekvésképtelenség, tehát a - drámai értelemben vett - változatlanság. Ezért nem lehet a mű hagyományos dráma; „fejlődése“ csak egyetlen alaknak, Metellusnak van. Ő, a feleségéért rajongó, érte harcoló, még remélő férj eljut a változtatás lehetetlenségének felismeréséig, a harc feladásáig, a rezignált beletörődésig, s ebből egyenesen következik az öngyilkosság. A másik cselekvő - vagy cselekedni igyekvő - alak Flavia, Metellus anyja, aki a gyűlölt Clodiától akarja visszaszerezni fiát. Clodia hiába megy el Claviusszal, helyzete nem változik: a boldogságra ugyanúgy nincs esélye, mint Catullusnak, akit Clodia barátnője, Tertullia kísérel meg istápolni. Székely Gábor rendezésének kiindulási alapja, hogy a Catullus nem történelmi dráma. Nem egy konkrét történelmi kor eseményeit kell „időtlenné tenni“, nem ebben kell megtalálni a jelenre is érvényeset. Maga a mű kortalan, és általános érvényű a tartalma. Erőszakos időszerűsítésre nincs tehát szükség, s „kortalan“ díszletek vagy jelmezek sem kellenek az időtlenség (időfölöttiség) megteremtéséhez. Ezt a rendező - a díszlet - és jelmeztervező segítségével (Antal Csaba és Szakács Györgyi) - egészen más módon éri el. A mégiscsak konkrét történelmi (ókori) személyhez kapcsolódó történetet a darab születésének korába helyezi, és a jelen legkiválóbb magyar színészeivel, korunk színjátszásának „legtisztább“ eszközeivel játszatja el. A három idősík mintegy „kioltja“ egymást, így lesz a mű általános (örök) érvényű és a mához szóló. A hatás elérésében lényeges szerepe van a pontos és alapos szöveggondozásnak is (dramaturg Duró Győző). Nemcsak a korra való utalásokat gyomlálták ki gondosan a szövegből, hanem emellett az eredetinél szikárabbá, feszesebbé, egyértelműbbé, ha úgy tetszik, maibbá is tették azt. Az előadás titka a színpadi munka pontosságában, az alapos szövegelemzésből kibontott szituációk aprólékos kidolgozásában, a szöveg, a nonverbális kifejezőeszközök, valamint a díszlet, jelmez, világítás és zene tökéletes egységében, ezek egymást kiegészítő, árnyló és értelmező viszonyában rejlik. A tempóváltások, csendek, a mindig optimális időben és mértékben adagolt hangeffektusok (a redőny robaja, a törött ablaküveg csörömpölése stb.), a fények változásai teremtik meg azt a légkört, amelyben a színészek a színpadon felmutatható legnagyobb csodára képesek: nem eljátsszák szerepüket, nem alakot formálnak, hanem a lehető legtisztábban, legőszintébben és legmeggyőzőbben élik, szenvedik meg a sorsokat - csak ilyenképpen lehetséges, hogy a néző nemcsak nézi, megérti a drámát, hanem maga is megéli, megszenvedi, így jutván el a legnemesebb értelemben vett katarzishoz. Ennek a rendezői felfogásnak a középpontjában Clodia áll. A belőle áradó delejes erő az események energiaforrása, az ő vonzereje mozgatja, vagy éppen bénítja a többi szereplőt. Udvaros Dorottya szavakban visszaadhatatlan szuggesztivitással éli-ábrázolja az összetett jellemű, ellentétes érzelmek között vergődő, mindenkit lenyűgöző, megrontó, de magányos és boldogtalan nőt. Beszédtempója és hangsúlyai, testtartása és nézése, mimikája és j árása - önmagukban is külön kis tanulmányt igénylő, elképesztő gazdagságú esz
