Irodalmi Szemle, 1991

1991/10 - N. Tóth Anikó: „A szenvedélyes érdekeltség drámája” (Mészöly Miklós: Saulus)

N. Tóth Anikó

Egyrészt római létére más a vallása, szokásrendje, gondolatvilága, de nem az elnyomók erőszakos eszközeivel közeledik Saulushoz; barátkozni szeretne, azt gondolván, hogy könnyebben megérti a Saulushoz hasonló embereket. Másrészt ahogy Rabbi Abjatár Krisztushoz közelítette Saulust, ugyanúgy a százados is megtette ezt Istefanosra utalva, s rajta keresztül Krisztusra. (Az evangéliumokból Jézus és a római százados történetét is ide gondolhatjuk!)

Támár- a hallgatásával, gduuu-gduuu-ival misztikusba regény legártatlanabb- ja, legtisztábbja. Mint egy virág, melynek titkos kapcsolata van Istennel. „Az egyik pusztai utamon egyszer egy fél napot ültem egy virág előtt, amelyik éppen nyílni készült. Senki nem látta, csak én. Olyan volt, mintha az Úr nevét mondtam volna ki hangosan, mindenki mást kiközösítve.“41 - mondja Saulus a Támárról szóló rész környezetében. Támár felkínálkozik neki, és Saulus magához öleli, megszagolja ezt a virágot, melynek „illata“ Istenhez viszi közelebb.

Tohu, a házigazda vendégszerető, látszólag nem jár sehová, tájékozatlan, udvarának világa kielégítő számára. Saulust tiszteli, úgy tűnik, semmit sem tud róla. Aztán sejthető, hogy ő is járt Istefanos zarándokszállásán. És kiderül az is, hogy az egyszerű emberek bölcsességével bizony többet tud Saulusról, gondolatairól, vívódásairól, életmódjáról, mint gondolnánk. A krisztusi szeretet az ő lelkében is egyre jobban sugárzik, ennek jegyében megbocsát Saulusnak - talán az Istefanos ellen (vagy Jézus ellen) elkövetett (amit végül nem ő követ el, hiszen nem ő tartóztatja le a fiatal törvénymagyarázót, mégis részt vesz benne) - bűnéért, és Saulus ezért gondolja a regény végén azt, hogy Tohu a Támárral elkövetett vétkéért is megbocsátana. (Ezzel mintegy meggyónja Istefanos megkövezését és Támárhoz kapcsolódó bűnét, vagyis megtisztul. Ezután következik az áldozás: Krisztus testét magához veszi látomás formájában.)

Istefanosról Saulus már tud, mielőtt találkoznának. A római százados hívja fel a figyelmét a fiatal törvény magyarázóra; értékítélet nem hangzik el szájából, mégis valamiféle tisztelet lengi be jelzésszerű mondatait, valamint előrejelzi a megkövezést és vértanúhalált. Saulus és a fiatal törvénymagyarázó találkozása képileg és gondolatilag erőteljesen előkészített; a kútjelenet a regény szíve. Maga a helyszín is szimbolikus: amint már említettük, Saulusnak mélyre kell mennie, hogy lelke alkalmassá váljon a befogadásra. A kút forrás, azaz valaminek a kezdete; és éltető víz, mely tükröz is. Saulus enyhülést vár fizikailag is (szomjas), lelkileg is - tele van bizalmatlansággal, félreértéssel, feszültséggel; szüksége van valakire, aki nem gyanakszik rá, és akire ő sem gyanakszik. S akkor jön Isten küldöttje: Istefanos (Isten és Istefanos rímes szavak!). Saulus saruját látva azt gondolja, valaki lebucskázott a kútba, és segítségre szorul („Szeresd felebarátodat ...“). Saulust rendőréletében először nem érdekli az idegen kiléte. Beszélgetésük egy tájszóból indul; a lebucskázik kifejezés Saulus gyermekkorát idézi meg (visszautalás a vak koldusra, Jézus és a gyermekek viszonyára, a gyermekkor tisztaságára). Aztán az élőbeszédet jelző gondolatjel (vagy idézőjel) nélkül mondja el a vak koldus történetét és az eltévedt anyajuhról szóló példázatot, s ebbe a „hangtalan mesébe“ kapcsolódik be Istefanos, mintha „látná“ Saulus gondolatait, s hogy megerősítse a példázatot képileg is, újabbat talál ki: letör egy gallyat, majd a „csipkés árnyékra“ fekteti, aztán ezt újra megismétli, mintha nem bízna eléggé abban, hogy Saulus megérti a mozdulatot, pedig Saulus tudja már, hogy