Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Monoszlóy Dezső: A regény idejéről (kisesszé)
MONOSZLÓY DEZSŐ A regény idejéről Tisztelt Jelenlevők, tiszteit Barátaim! Az a kétszeresen megalapozott jó érzés tölt el, hogy felszólalásommal meg lesznek elégedve. Még szerénytelenebbül fogalmazva, ha nem is mindannyian, legalábbis ennek a gyülekezetnek esszenciális része. Mire alapozom ezt a feltételezésemet? Egyrészt arra, hogy felszólalásom élménybeszámoló, nélkülözni fog minden olyan nómenklatorikus elemet, amely csupán az előre összegyűjtött bölcsességek haszontalanságáról árulkodna. A hatvanas évek elején, Miskolcon vagy Debrecenben - sajnos geográfiáikig csak ennyire futja az emlékezet, az akkori irodalmi élet két Kossuth-díjas csalogányának a társaságában író-olvasó találkozón vettem részt. Ők ketten. Váci Mihály és Simon István azóta a túlvilágon fújják a sípjukat, én meg idelent próbálgatom. Az est egyéb eseménye elmosódott bennem, egyre azonban pontosan emlékszem, a vita során felállt egy nagybajuszú öreg magyar, mondván, ő ezeket az újabb irodalmi alkotásokat nemigen érti, most nem is a költeményekre gondol. bár azokat sem, hanem elsősorban a regényre. A régi regényeket pedig nagyon szerette, mert azokból minden kiderült, kedd után következett a szerda, csütörtök után a péntek, a regényhősöknek gyerekei és unokái születtek, keresztelőtől temetésig íveltek a fejezetek, manapság azonban ukmukfukk elkezdődik valahol az írás, úgy a közepe táján, aztán váratlanul vége szakad, és semmi sem derül ki belőle. A felszólalást kaján csend követte, szereplőtársaim is kajánkodva mutattak rám, hogy ez igen jó kérdés, mert erre én vagyok a legalkalmasabb, hogy válaszoljak. Akkoriban én a modern regény időelméletével csak annyiban foglalkoztam, hogy megírtam A milliomos halála c. hatrészes regényemet, magát az elméletet szóról szóra magammal se beszéltem meg. Ehhez még azt is hozzá- tehetem, nem vagyok jó válaszoló; a legjobb válaszok rendszerint elkésve jutnak eszembe, ezért is bízom inkább az írásban, mint a szóban. Ugyanakkor azonban a kajánkodó, de lassan kárörvendővé váló csendben azt is tudatosítottam, a kérdező ezúttal nem szónoki kérdést tett fel, nem hangját mutogató exhibicionista, hanem őszinte válaszra váró kérdező, akivel szemben tartozom a felelettel, méghozzá egyszerű és meggyőző felelettel, hogy ő is megértsen. Az élet elmondhatat- lanságának a magyarázatát mindjárt azzal kezdtem, hogy két alapélményünk, a két finalitás - az én megszületek, és az én meghalok - elmesélhetetlen. Másoktól persze hallunk az én megszületek és az ő meghalt történetéről, de ez csak közve
