Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Gábor Béla: Virágok logikája (esszé)
Gábor Béla A vágy olyan dolog utáni sóvárgás, amivel nem rendelkezünk. Mint fentebb láttuk, aktuális önmagunk és jövőbeli önmagunk minőségi különbsége lehetőséget teremt a vágyra, ami jelen idejű, akárcsak aktuális jómagunk. Aktuális önmagunkra logikai megfontolásból nem vágyakozhatunk, mondhatnánk: mert megvan, s olyan dolgot nem óhajtunk, amivel már magunk is rendelkezünk. Egy huszon-egynéhány éves nő logikája alapján azonban úgy is érvelhetünk, hogy a vágy beteljesülése a vágyhoz képest jövő idejű, s így vágyhatok arra, hogy jövőbeli önmagam a mostani, tehát az aktuális legyen. Ez viszont ellenkezik a vágy természetével, aminek sajátja a rögtön. A vágy nem perspektivikus beteljesülésre irányul, hanem azonnalira; az önmagát vágyó ember elutasítja önmagát, elutasítja a vágyat, azaz óhajtja beteljesülését. A vágy sürgeti az idő múlását, a felhozott példa alanya pedig aligha. Az istenek Narkisszoszra mért büntetése szisziphoszi, örök: a reménytelen vágy, mely soha nem teljesülhet és soha nem szűnhet meg. Narkisszosz mint a vágy, önmagát akarta, önmagára vágyott; a vágy természete ellen fordulva önmagára irányult, hogy beteljesedésében éledjen újra, és perszisztáljon addig, míg a vágy tárgya és alanya megsemmisül. Az önmagában tetszelgő emberben a beteljesült vágy ünnepli önmagát: az egyén önmagában ünnepli az egyént. Ettől azonban Narkisszosz nagyon messze áll: szerette önmagát, de a Helikon vizénél ráébredt arra, hogy a társadalmiasult egyén számára önmaga csak illúzió lehet.
